Aradi Péter • „Aktív Európában gondolkodunk"

---

– A folyóiratot 1993 végén alapították, s a címe – Transeuropéennes – sok mindent elárul a profiljáról.
Ez egyébként létezõ szó a franciában?

– Nem, ez új szó, amit én találtam ki tizenkét évvel ezelõtt, amikor találkozókat szerveztem kelet- és nyugat-európai írók számára, s ezeknek adtam a Les transeuropéennes de littérature (Az irodalom transzeurópai kapcsolatai) címet. Akkoriban az Autrement (Másként) nevû könyvkiadóban dolgoztam, s úgy volt, hogy õk könyvet csinálnak a találkozók anyagából.
A párizsi Renaud-Barrault Színházban zajlottak ezek a találkozók két héten át, s részt vett rajtuk Mészöly Miklós, Konrád György és ha jól emlékszem, Eörsi István is. Amikor létrehoztam a folyóiratot, egy interdiszciplináris, a határokon átívelõ, vagyis transznacionális orgánumot képzeltem el, amelynek önmagán túlmutató Európa-képe van. Kelet felé átlépi az Európai Unió, illetve dél felé, a Földközi-tenger térségének irányába a tág értelemben
vett Európa határait. A címmel eleve bizonyos távolságot kívántunk tartani az (európai) identitásról szóló diskurzusoktól. A folyóirat megalapításakor eszembe jutott az az elnevezés, amelyet korábban az írótalálkozókra kitaláltam, és úgy gondoltam, a cím átvételével azt a gondolkodásmódot is továbbviszem, amely azokat jellemezte.

– Született végül könyv a találkozók anyagából?

– Sajnos nem. De mint esemény önmagában is fontossá vált, számomra pedig különösen, hiszen ez volt az elsõ munkám Párizsban. A kiadó azonban nem folytatta ezt az irányt, s én el is jöttem onnan.

– Mi keltette fel az érdeklõdését Európa keleti fele iránt?

– Az ok az én személyes történetemben keresendõ. Egyetemistaként filozófiát és irodalmat tanultam: nagyon érdekelt az orosz irodalom, ezért a nyelvvel is foglalkozni kezdtem. A nyolcvanas évek közepén azután Ausztriában, a grazi egyetemen tanítottam, és kihasználva a közelséget, eljutottam néhány kelet-európai országba, amelyeket akkor még viszonylag kevéssé ismert a nyugati közvélemény. 1984-85-ben tanítottam lengyelországi nyári egyetemeken, eljöttem Budapestre, jártam Prágában, egy csereprogram keretében a diákjaimmal Zágrábban, és amikor visszatértem Franciaországba, nagy kedvet éreztem ahhoz, hogy megpróbáljak e két, egymástól teljesen elzárt világ között kapcsolatokat kialakítani. Emellett mindig is érdekelt a mediterrán térség kultúrája és irodalma is.

– A folyóirat létrehozása után szinte azonnal hozzákezdett a nyári egyetemek megszervezéséhez, amelyek kiegészítik a folyóirat tevékenységét. Gondolom, ezek arra is jók, hogy a folyóirat hasábjain elméletben tárgyalt témákról a résztvevõk személyesen is vitatkozhassanak, véleményt nyilváníthassanak vagy éppen új ismereteket szerezhessenek.

– A folyóirat születése három, idõben egymáshoz közeli eseményhez kötõdik: a berlini fal leomlásához, az Öböl-háborúhoz és az egykori Jugoszláviában zajlott háborúhoz. A lap kezdettõl fogva arra törekedett, hogy az Európában és a Földközi-tenger medencéjében – elsõsorban a mentalitás, a politikai perspektívák, a társadalmi kihívások terén – végbement változásokat mélyrehatóan elemezze.

A Transeuropéennes-hez kapcsolódó értelmiségi és mûvész kör nagyon érzékenyen reagált a volt Jugoszláviában folyt etnikai tisztogatásokra, a nacionalizmusok újraéledésére. Az ott élõ fiatalok igen erõs ideológiai nyomásnak voltak kitéve: jóllehet ugyanabban az országban szocializálódtak, de ekkor már – 1994-ben, Szarajevó ostroma idején – nem utazhattak, el voltak zárva egymástól, akár Belgrádban, akár Szarajevóban, akár Zágrábban, akár Ljubljanában éltek. Egy kávéházi asztal mellett született meg az ötlet, hogy teremtsük meg számukra a találkozás, a közös munka, az együttgondolkodás lehetõségét, a béke eljövetele utáni, kultúrák közötti dialógus feltételeit. Abból kiindulva, hogy a volt Jugoszláviában felgyülemlett konfliktusok, amelyek a háborúhoz vezettek, nem kizárólag ott fordulnak elõ, hanem az egész régióra jellemzõek – gondoljunk csak például a Görögország és Macedónia közötti, akkoriban meglehetõsen feszült viszonyra, vagy Romániában a magyar kisebbséggel, Bulgáriában a törökökkel kapcsolatos problémákra –, az az õrült gondolatunk támadt, hogy mindenkit összehozunk valahol, ahol három héten keresztül együtt kell dolgozniuk. Nem azért találtuk ezt ki, mintha nem bíztunk volna abban, hogy a folyóirat képes valamifajta hatást gyakorolni. Inkább arról volt szó, hogy úgy gondoltuk, a folyóirat teret ad az elmélyült gondolkodásnak és elemzésnek, ám emellett részt kellene vennie a civil társadalom építésében is – mindenekelõtt ebben a délkeleti régióban –, oly módon, hogy szerepet vállal a közös nevezõ megtalálásában, nemcsak a szövegek, hanem az emberek között is. Az volt a szándékunk, hogy e konkrét kulturális együttmûködési projekttel artikuláljuk a lap elméleti alapállását és szerkesztési elveit.

– De a nyári egyetemeken résztvevõ fiatalok hozzájutnak-e elõzetesen a laphoz?

– Igen, mindegyikük megkapja a Transeuropéennes legfrissebb számát. A nyári egyetemek elõtt megjelenõ számaink általában kapcsolódnak valamennyire az õket érdeklõ témákhoz.

– Nyilván alapvetõ követelmény velük szemben a francianyelv-tudás.

– Kétharmaduk – a Strasbourg-ban szervezett két nyári egyetem résztvevõirõl van szó – beszél franciául, egyharmaduk, akiknek a bulgáriai Plovdivban rendezzük a kurzust, angolul tud. A folyóirat erõsen gyökerezik a francia nyelvben, mert nagy gondot fordítunk a stílusra, a szövegek megírásának módjára. Ami sokszor nem kis nehézségbe ütközik, lévén, hogy meglehetõsen sok fordítást közlünk. Ezért nagy szerepe van a szerkesztõi és a lektori munkának. Ugyanakkor ha valaki hivatásának érzi a transznacionális tevékenységet, ma már nem várhatja el, hogy ezt csakis francia nyelven folytassa.
A francia sokat vesztett korábbi jelentõségébõl – a jövendõ elit, a fiatalabb nemzedékek már az angolon nõnek fel a francia mellett. Ezért döntöttünk úgy, hogy évente egyszer kiadunk egy kétnyelvû (francia-angol) számot. Ez ugyanolyan felépítésû, mint a többi, nemegyszer égetõen aktuális tartalommal. A következõ, decemberben megjelenõ kétnyelvû számban a multikulturális társadalmak nyelvpolitikáját vizsgáljuk meg.

– Sok külföldi elõfizetõjük van?

– Igen, elõfizetõink körülbelül 60 százaléka külföldi. A példányszámunk 1500 és 3000 között mozog, a háromezret a kétnyelvûvel szoktuk elérni.

– Milyen arányban kap helyet a lapban a kultúra?

– Mi a kultúrát tágan értelmezzük: nem szûkítjük le a mûvészeti értelmére, hanem úgy határozzuk meg, mint egyének közösséggé szervez(õd)ését egy adott társadalomban. Nemcsak a képzelet termékeit véljük ide tartozónak, hanem a gondolatéit is. A kulturális mitológiák, az identitás-fikciók, az eszmetörténet – mind-mind a kultúrához tartoznak. Felfogásunk szerint egy iskolai történelemkönyv elõállítása egyszerre kulturális, tudományos és politikai tett. A folyóirat egyik sajátossága, hogy igyekszik elemzéseket adni arról, hogyan artikulálódik kultúra és politika. Azt mondhatom, hogy a kultúra alkotja a folyóirat gerincét.

A mûvészetek is folyamatosan jelen vannak a lapban, mégpedig háromféle módon. Egyrészt minden számban helyet kap egy-két mûvész, hogy kifejthesse a témához kapcsolódó gondolatait, hiszen, mint mondtam, mi interdiszciplinárisan közelítjük meg a témáinkat. Másrészt portré rovatunkban gyakran mutatunk be egy-egy interjú keretében írókat, mûvészeket. Harmadrészt rendszeresen beszámolunk a mûvészeti élet aktuális tendenciáiról, változásairól, „Hálózatok és kollektív cselekvések” elnevezésû rovatunkban pedig nemegyszer európai kulturális hálózatokat mutatunk be. Ezenkívül igyekszünk nagyjából másfél évente egy egész számot szentelni valamelyik mûvészeti ágnak. 1997 õszén a színház volt a téma, a következõ valószínûleg a zene lesz.

– Milyen helyet foglal el a lap a francia folyóiratok között?

– Vannak még európai folyóiratok, de azok francia oldalról tekintenek Európára. Azt hiszem, a Transeuropéennes ma az egyetlen olyan folyóirat, amely képes teljes mértékben elszakadni a francia nézõponttól, ezért radikálisan különbözik az összes többitõl. Másik sajátosságunk, hogy nincsenek készen kapott elképzeléseink az európai identitásról, ehelyett inkább aktív Európában gondolkodunk. Végül pedig valószínûleg egyike vagyunk a legtöbb fordítást publikáló folyóiratoknak. Nem könnyû átadni, közvetíteni a máshol történteket, de így biztosan hitelesebb a kép. Sok európai folyóiratba viszont csak franciák vagy franciául írók kerülnek be. Mi általában megrendeljük a szerkesztõbizottság által elhatározott témához a cikkeket, de persze megrendelés nélkül is érkeznek hozzánk szövegek. Ám nincsenek nálunk hatalmas fiókok tele kéziratokkal. Ha úgy érezzük, hogy még nem vagyunk készen egy témával, inkább elhalasztjuk, és megvárjuk, amíg sikerül a lehetõ legteljesebben körüljárni, és megszületnek a mi (magas) mércénknek megfelelõ színvonalú elemzések.

– Ilyenkor hogyan kerítenek hirtelenjében új témát?

– A színházról szóló számot nagyon nehéz volt összehozni. Eleve nem könnyû dolog írásra bírni
a színházmûvészeket, ezért inkább interjúkban nyilatkoztak meg. Ezenkívül ezt a számot egy nemzetközi színházi szervezettel közösen adtuk ki, így velük is egyeztetnünk kellett, ráadásul ott voltak még a fordítások, ugyanis ez kétnyelvû szám. Elérkezett egy pillanat, amikor kénytelen voltam úgy dönteni, hogy eltoljuk a megjelenést, valamit azonban prezentálnunk kellett helyette. Egyszer csak eszembe jutott, hogy írnunk kellene a 96/97 telén zajlott közép-kelet-európai utcai megmozdulásokról, amelyeknek Franciaországban és Belgiumban is volt visszhangjuk. Nekiálltunk, és egy hónap alatt összeállt az anyag. Ilyen gyorsan még soha nem készültünk el. Valahogy inspirált minket a téma, és volt határozott elképzelésünk róla. Azt hiszem, végül is nagyon jól sikerült ez a szám. Szerintem fontos, hogy egy folyóirat szerkesztõi nyitottak legyenek és érzékenyen reagáljanak
a körülöttük zajló eseményekre. Vállalni kell a meglepetést, a kockázatot, a szellemi kihívást.

– A jó folyóirat egyik jellemzõje az állandó, elmélyült reflexió. Elõfordul-e, hogy ennek eredményeképp bizonyos eseményeket, folyamatokat elõre lehet prognosztizálni?

– Természetesen, mindazonáltal egy folyóiratnak nem kell feltétlenül a civil társadalom látnokává válnia. Inkább az a feladata, hogy elemezze a valóságot, a mai világ problémáit, eszközöket, fogódzókat szolgáltasson ezek jobb megértéséhez, a róluk folytatott vitákhoz. Eközben néha óhatatlanul összetalálkozik az eseményekkel, akár úgy is, hogy megelõzi azokat.