Jómódú család
egyetlen gyermeke volt, tehetséges és feltûnõen
szép. Látszólag minden adott volt ahhoz, hogy a szeretetben,
kényelemben és vidámságban eltöltött
gyerekkort megelégedett jövõ követhesse. Míg
azonban
a sors egyik kezével bõségesen
jutalmazta õt, a másikkal keményen büntette.
(Késõbb gyakran mondta, fõleg amikor a dolgok jól
alakultak körülötte, hogy
„Mindenért meg kell
fizetni”.
) Vaïto Ágota életébe beavatkozott
a háború, annak minden borzalmával és utólagos
következményeivel.
Vaïto, eredeti nevén Weidinger
Ágota, 1928-ban született Baján. A jelentõs földbirtokkal
rendelkezõ, tekintélyes bajai családban kiváltságosnak
mondható körülmények között felnövõ
gyerek életérõl korabeli családi albumok tanúskodnak:
fényképek siófoki és abbáziai nyaralásról,
budapesti kirándulásról, a papa autójáról,
jelmezbálról, a családi ház kertjében
elköltött uzsonnákról. Ám mindennek hirtelen
vége szakad, a 16 éves Ágota is osztozik milliónyi
társa tragikus sorsában. Zuhanás a paradicsomból
a pokolba.
A deportálás, a koncentrációs
tábor Ausztriában, az édesapa és a család
számos tagjának elvesztése nemcsak egy-két
évi szenvedést jelent számára, de egész
életére kihat.
A felszabadulás után látszólag gyorsan talpra áll, és 1946-ban beiratkozik a Képzõmûvészeti Fõiskolára. Elõször Szõnyi István osztályába jár, majd késõbb átkerül Berény Róberthez, akit modernebbnek tart. Már ekkor teljes eltökéltséggel készül a festõi pályára, és ezért is akar a mûvészetek „fõvárosába”, Párizsba jutni. A fiatalon átélt tragédiát ismerve világossá válik, és a késõbbi évek bizonyítják is, hogy Vaïto Ágota számára a festészet nem csak mûvészi elhivatottság, hanem menekülés is volt. Menekülés a múlt fájdalmai elõl, menekülés a színekhez, formákhoz, majd késõbb a természethez, a tárgyakhoz.
Egy névházasság révén
szabályos útlevéllel hagyja el Magyarországot,
és 1949-ben érkezik Párizsba. Az elsõ idõkben
unokatestvére, Etienne Rajk támogatja, akinek reklámfilm-stúdiójában
munkát is kap. Közben sokat rajzol, fest, és 1951-ben
már részt vesz a Salon des Surindépendants kiállításán.
A kiállított hét alkotás, mint például
az
Ellenpont
,
a
Piramisok
vagy a
Megvilágított
háromszög
, szürrealista ihletésû geometrikus
kompozíciók, amelyek felkeltik a kritikusok érdeklõdését.
Ezt követõen rendszeres résztvevõje lesz a különbözõ
szalonoknak, így a Salon de Mai-nek, a Réalités Nouvelles-nek
vagy a Salon d'Octobre-nak. Képeinek sikerét bizonyítja,
hogy már 1952-ben önálló kiállítási
lehetõséget kap a Collette Allendy Galériában.
Elsõ mûtermét, a 19, rue Daguerre-ben, igényeinek megfelelõen saját maga alakítja át, a fûrészelés, fúrás-faragás nem jelent gondot számára. Madeleine Chapsal 1 Vaïtóról szóló visszaemlékezésébõl tudjuk, hogy az édesapa fiút szeretett volna, ezért Ágotát úgy nevelte, hogy a „férfimunka” se legyen idegen tõle.
Idõközben megismerkedik a jó nevû Pierre Galéria tulajdonosával, Pierre Loebbel, akihez feleségül megy. Életkörülményei gyökeresen megváltoznak, az anyagi gondoktól megszabadul, kizárólag a festészetnek élhet. Két fontos csoportos tárlaton vesz részt. Az egyiket Hat párizsi festõ címmel a stockholmi Blanche Galériában rendezik 1955-ben, amelyen Vaïto Ágotán kívül Viera da Silva, Bernard Dufour, George Mathieu, Jean-Paul Riopelle és az ugyancsak magyar származású Paul Kallos szerepel. A másik közös kiállításra a Pierre Galériában kerül sor, ahol a Nyolc harmincéves festõ , Vaïto Ágota, Cabus, Fehér György, a ma már újra hazájában élõ görög Fokas, Raymonde Godin, Janneau, Poncet és Georges Romathier mutatja be alkotásait. Amennyire könnyebbé válik Vaïto élete, ugyanannyi nehézséget is hoz a házasság, mivel sokan úgy gondolják, hogy csak érdekbõl ment hozzá a nála jóval idõsebb Pierre Loeb-höz. De hogy nemcsak Vaïto, hanem maga Loeb is sok támadást kapott, ez kitûnik abból az elõszóból, amit Vaïtónak a Pierre Galériában 1961-ben rendezett kiállításához készült katalógusban olvashatunk: „ Vannak, akik azt mondják : Hogy lehet az, hogy Ön, aki 1925-ben kiállt a szürrealistákért, akinek késõbb olyan szép Picasso, Braque, Bonnard, Matisse-képei voltak, most olyan mûvészeket támogat, akik nem koruk érzelmeit fejezik ki?” Vaïto ugyanis – szakítva az absztrakttal – újra figuratív festõvé vált, s aki ezen a kiállításon is elsõsorban aktokkal, tájképekkel, csendéletekkel jelentkezett. Vaïto maga írja le 1963-as kiállítási katalógusa elõszavában, hogyan szakított egyik napról a másikra az absztrakt szemlélettel. „Egy tétlen nyári napon rajzolni kezdtem a tájat, minden határozott elképzelés, minden különösebb izgalom nélkül. Éppen csak, hogy elfoglaljam magam. És akkor hirtelen az az érzés fogott el, hogy mindaz, amit magamban hordozok, és amit láthatóvá akarok tenni, itt van, megtestesülve, kétségtelenül jelen, sokkal gazdagabban és élõbben, mint bármely formában, amit eddig kitaláltam megfogására, megszerzésére. Elkezdtem természet után festeni. 1956-ban történt.”
Pierre Loeb pedig az alábbi választ adja a kétkedõk kérdésére:
„Õ is (Vaïto) generációjának azon festõi közé tartozik, akik a festészet hagyományos eszközeivel akarják tükrözni lelküket, érzelmi világukat, és akik, akárcsak mások, szintén kifejezik, anélkül, hogy azt keresnék, koruk sajátos atmoszféráját.” De nem kisebb személyiség, mint Marcelle Berr de Turique is „minden idõk festészete” - ként jellemezte Vaïto mûvészetét. (Marcelle Berr de Turique neve, bár nemzetközileg elismert Raul Dufy-szakértõ volt, kevéssé ismert Magyarországon, annál inkább galériája, a Le Portique, ahol Farkas István többször is kiállított.)
Az ötvenes évek végétõl Vaïto az év egy részét a Földközi-tenger egy kiszélesedõ öblében, az erdõkkel borított hegyek lábánál fekvõ Bandolban tölti, és a hely megszámlálhatatlan festményének témája lesz. A napszakok változásával színt cserélõ tenger, a fürdõzõk és a homokos parton pihenõk, a kikötõben várakozó bárkák, a bandoli piac kofái és sokszínû zöldségei, gyümölcsei jelennek meg képein, de nem realista ábrázolásban, hanem Vaïto „friss szemmel” látó tolmácsolásában. Egyik jelentõs tenger-képét, amelyen az összeérõ ég és föld kékjei egymásba oldódnak, a La Ciotat fölött emelkedõ sziklacsúcson festette, ahonnan páratlan kilátás nyílik a tengerre. A palettaként használt szikla még ma is õrzi a kék festéknyomokat!
Tenger-sorozatából a Pierre Galéria 1963-ban rendez kiállítást. A következõ évben Pierre Loeb meghal. Vaïto nehezen viseli a férj, a biztos támasz elvesztését, de fájdalmát enyhíti a munka, és a festészet ekkor még átsegíti a nehéz idõszakon. 1966-ban ismét kiállít, ezúttal a 5 Mars Galériában. Idõközben újra társra talál, sokat dolgozik, és újabb kiállításokon vesz részt, többek között 1970-ben a Kriegel Galériában egyéni, Budapesten pedig a Mûcsarnokban rendezett, a XX. századi magyar származású mûvészek külföldön címû csoportos tárlaton. Vaïto Ágota életének egyik legtermékenyebb, tervekkel teli idõszaka ez. A festmények témájának zömét továbbra is Bandol adja, de egy újfajta képi világot is kialakít. Míg az ötvenes évek elejének absztrakt alkotásain megnyíló képmezõ távolba viszi a tekintetet, e késõbbi képeken megjelenõ szobák, szekrények félig nyitott ajtói leszûkítik a látóteret, mintha a közelgõ tragédiát megsejtve, védekezésként a festõ saját életterét akarná leszûkíteni, egyre többet zárva ki az õt körülvevõ világból.
1973-ban, a maconi Ursuline-kápolnában rendezett utolsó egyéni kiállításán, Marcelle Berr de Turique mutatja be Vaïto munkáit, hogy azután öt évvel késõbb az „Hommage à Agathe Vaïto” kiállítás alkalmával ugyanott, ugyanõ idézze a már nem élõ festõnõ emlékét.
„Mindenért meg kell fizetni!” A megtalált boldogság rövid ideig tart. A szeretett férj, Albert Knobler filmrendezõ, 41 éves korában két hét alatt belehal gyógyíthatatlan betegségébe, a leukémiába. A temetésre nem képes elmenni, kórházba kerül, ahonnan a közösen megálmodott és megvalósított új lakásba már egyedül költözik be. Az elsõ, sikertelen öngyilkossági kísérletét követõ újabb orvosi kezelés után úgy tûnik, képes lesz az újrakezdésre. Festeni kezd, de mint késõbb kiderül, csak azért, hogy lezárja életét. Az új, együtt sohasem élvezett közös otthon minden egyes helyiségét, falait, bútorait, tárgyait örökíti meg. A színek furcsák, megmagyarázhatatlanul furcsák. A fehérek, rózsaszínek, lilák nem élnek, a fekete is szürke. A mûvész búcsúzik az élettõl, búcsúzik a festészettõl, amely ezúttal már nem képes megmenteni. Utolsó, hátrahagyott levelében ezt írja: „... nem érzem többé e munka folytatásának belsõ szükségletét...... én, aki mindig csak a szépséget, az igazságot és a harmoniát szívtam magamba, csak szerencsétlenséget és halált hintettem el.”
Fegyverrel vet véget életének. Két nappal késõbb legjobb barátja, Fehér György festõmûvész talál rá. Édesanyja nem tudja elviselni egyetlen lánya elvesztését, õ is öngyilkos lesz. Együtt temetik el õket.
„ Nevéhez méltóan 2 kemény asszony volt ” – emlékezik vissza rá egyik ismerõse. Sokak számára valóban érzéketlennek, ridegnek tûnt, de ezt a látszatot egy törékeny, sérült lelkû ember építette maga köré védõfalként. A festészet volt az életcél, a menedék, amelynek érdekében mindenkit és mindent – beleértve a gyerekszülést is – kiiktatott életébõl, amirõl úgy érezte, gátolja munkájában.
Az irigykedõk rosszindulatú megjegyzései feledésbe merülnek, a személyes sérelmek is elhalványulnak, ami viszont maradandó, azok Vaïto képei, amelyek önmagukért beszélnek, és mint oly sokszor, ez esetben is utólag, a mûvész halála után válnak a nézõ számára igazán érthetõvé.
Jegyzetek
1 Madeleine Chapsal: Une soudaine solitude, Fayard
2
Agota franciául Agathe,
igy nevezik a különlegesen kemény ásványt,
az achátot is.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu