Szipõcs Krisztina • Nem Pierrot-nak, hanem Ferdinandnak hívnak • Jean-Michel Alberola kiállítása

---

Kedves hölgyeim és uraim, a falakon ma este Jean-Michel Alberola szitanyomatait láthatják a Francia Intézet kiállítótermében, egy vándorkiállítás keretein belül.

Mit tudhatunk errõl a most 45 éves, Párizsban élõ mûvészrõl? Nem sokat. Rejtõzködõ típusú mûvész, enigmatikus képekkel, életrajzaiban mûvészeti tevékenységére korlátozódik, csupán kiállításait és mûvészkönyveit sorolja fel. Családja spanyol származású,
õ maga Észak-Afrikában született, családja 1962 után költözött át Algériából Franciaországba. Elsõ kiállítását 1982-ben rendezte egy párizsi galériában, s azóta rendszeres szereplõje a francia képzõmûvészeti életnek. 1985-ben már a Pompidou Központ hívta meg egy nagyszabású kiállításra, 1997-ben pedig a Musée d'Art Moderne de la Ville de Paris rendezett nagy retrospektív kiállítást munkáiból. És ami talán még fontosabb: több tucat mûvészkönyvet adott ki a nyolcvanas évek eleje óta.

Azt hiszem, valójában ezek a gondosan tervezett, gondosan szerkesztett, tipográfiailag rendkívül izgalmas kötetek képesek teljes egészében képviselni Alberola mûvészeti törekvéseit. Ezek a könyvek olyan különleges, összmûvészeti produkciók, melyekben fényképek, reprodukciók, szövegek és tipográfiai elemek egymást kiegészítve, egymásra utalva jelennek meg egy-egy téma, fogalom köré rendezve. Így melegen szeretném figyelmükbe ajánlani azt a kötetet is, mely ennek a kiállításnak az anyagát tartalmazza.

Alberola tevékenysége erõsen kötõdik a nyolcvanas évek egyik jellemzõ mûvészeti vonulatához, mely a történelemhez, a mûvészettörténethez fordult újra ihletért, hogy aztán a „talált tárgyakat”, a kultúrtörténet töredékeit, relikviáit emelje be egy új összefüggésbe, egy új mûbe. Alberola elõszeretettel használ archív fényképeket, mûvészettörténeti és irodalmi toposzokat, történelmi utalásokat és hõsöket, melyeket a maga módján kezelésbe vesz: átfesti, kiegészíti, kiszínezi, feliratozza õket – hogy végül kötetbe rendezhesse, kiadhassa és polcra tehesse.
Segítségül pedig önmagához is megfejtéseket ad: elrettentõ filológiai apparátussal, széljegyzetekkel ellátva, ugyanakkor a kellõ komolytalansággal magyarázza J.-M. Alberola, alias Acteon , a szarvassá változott, saját kutyái által széttépett mitológiai hõs tevékenységét és jelentõségét, spanyol-afrikai-francia eredetû motívumait, viszonyát a képek és az emberiség történetéhez.

Nem Pierrot-nak hívnak, hanem Ferdinandnak , mondja egy hosszú kõkerítésen üldögélõ, elmosódott, napszemüveg mögé rejtõzõ alak (akiben a mûvészt magát feltételezhetjük), mint ahogy Belmondo tiltakozott szeretõjének Godard filmjében. Én a vidám clown vagyok, nem a szomorú Pierrot, mondja Alberola, kacagjunk hát együtt a képek mulatságos történetén. Cirkuszi kikiáltóként, oroszlánketrecek között tárja elénk a látványosságot: íme, a képek, aztán a képekrõl készült reprodukciók, a reprodukciókról készült nyomatok, a rézmetszetek, a litográfiák, a szitanyomatok,
az offszetnyomatok, na és persze a könyvek, mindez egyre nagyobb tömegben, azaz: a mûvészet sokszorosítása birkák klónozásához hasonlóan, sokszorozott szívek a kõr 11-es lapján (ne felejtsük: a kártya volt az elsõ nyomdai tömegtermék), szitanyomatok korlátozott , de mégis, sok példányban
a múzeum baráti körének, a szitanyomatokat bemutató Francia Intézetek, persze maguk is szaporodva és sokasodva. A lapokon a francia hõsök arcképcsarnoka, rézbe és félbe-metszve, Cézanne számtalanszor megfestett hegye, Picasso, a tömegtermelõ, egyszóval: az egész mulatságos kaland, az állandó körforgás, „a reprodukció reprodukciójának története, vég nélkül, az idõk végezetéig”, mondja maga Alberola, miközben saját szignóját gondosan elhelyezve egyedivé teszi a sokszorosított képeket. Váratlan fordulat. Kérem, ne hagyják magukat félrevezetni!