Sophie Calle „kettõs játékai” • Vámos Éva párizsi beszélgetése Anne-Marie Garat-val

---

– Vámos Éva: A párizsi Nemzeti Fotómûvészeti Központban Sophie Calle-kiállítást rendeztek, amelyrõl a Femina díjas Anne-Marie Garat írónõ tartott elõadást .

– A-M Garat: Ez a kiállítás Sophie Calle mûveinek javát mutatja be: címéhez méltón mindazokat a programokat és rítusokat megelevenítõ mûveket, amelyeknek Sophie Calle nemcsak alkotója, hanem szereplõje is. Sophie Calle szándékosan titokban hatol be az intim szférába. Még saját magáról titokban készülõ fotókat is megrendel. A valóságot és a fikciót nagy gonddal, tudatosan keveri. Ez a konceptuális mûvészet nagyon erõteljes hatású, annyira az, hogy a Franciaországban most nagyon népszerû Paul Auster amerikai író regényalakot formált a mûvésznõbõl. Ebben a könyvben olyan mûvek is szerepeltek, amelyeket csak a regényíró képzelt hozzá az életmûhöz. Az ötletek megtetszettek Sophie Calle-nak, és a regény után ezeket meg is valósította. Ez a kettõs játék azután egyre komolyabb lett. Sophie Calle megkérte Paul Austert, hogy írja tovább az õ életét, mintha forgatókönyvet írna róla. Auster eleinte könnyû játékos feladatokat talál ki számára: próbáljon javítani a new-yorki élet minõségén, mosolyogjon rá az emberekre, tegye lakályosabbá, elviselhetõbbé a telefonfülkéket. Nagyon érdekes a két híres mûvész egymásra hatása.
Õk végül is már nem kockáztatnak túl sokat. És Paul Auster nem is megy el a legsúlyosabb kérdésekig. Mindössze kedves, humánus és környezetvédõ akciókat ír elõ a mûvésznõnek, aki így azután néhány new-york-i telefonfülkébe virágot és jegyzetpapírt készít be. De a mûvészet régóta meglévõ nagy kérdései így is megfogalmazódnak, nevezetesen a mûvész és az általa alkotott lény közötti viszony, tehát a pygmalioni kérdéskör.

– Mennyire lehet szemérmes a mûvész? A prüdéria és a mûvészet viszonyáról is beszélt elõadásában.

– Itt az önéletrajzi elemek szerepeltetése a fõkérdés, és ebben nagyon közel érzem magamhoz Sophie Calle világát. Legutóbbi, A meredek tetõn címû könyvemben ugyanis én is birkózom ezzel a gonddal.
Korábban következetesen tartózkodtam írásaimban a közvetlen önéletrajzi elemektõl, ám ebben a könyvemben megszólaltatom apámat és a húgomat is, és Hrabalt, akik hozzám mind nagyon közel álltak és már meghaltak. Ahogy a meredek tetõn egyensúlyoz Hrabal, az életben is mindig ilyen kafkai bûvészmutatványokra kényszerült. És olyan volt a halála is, ahogyan ránk bízza a megoldást, elegáns mozdulattal átnyújtja nekünk kulcsot, hogy eljuthassunk az életbõl a fikcióba, majd a képzelet világából vissza az életbe.

– A mûvészet egyik leginkább visszatérõ és legmaibb kérdése: a mûvész saját lényének bevonása
a mûalkotásba, valóság és fikció elegyítése a mûalkotásban. Sophie Calle mûvészetérõl szólva mindezek a kérdések még erõteljesebben vetõdnek fel. Hiszen Sophie Calle kitárulkozik. De mennyi ebben a valóság, mennyit áldoz valódi énjébõl a nézõnek, és mennyi ebbõl a fikció?

– A romantikával kezdõdött el az a folyamat, amikor az én viharosan helyet követelt magának a mûvészetben. Századunkban a pszichoanalízissel teljes mértékben elfogadott lett a mûvészi én az alkotásban. A mûvészeknek természetes joguk, hogy szabadok legyenek, hogy mindent elmondhassanak. Korunkban mégis felmerül, hogy egyáltalán mi az, amit még nem mondtak el, hiszen ilyen média-környezetben már minden mindenki elõtt nyilvánosan zajlik. A magánélet is hatalmas nyilvánosságot kaphat, s ennek hátulütõjét láthatjuk napjainkban a Clinton-ügyben is. Egyre jobban érzékelhetõ, hogy a szemérem tulajdonképpen minden kultúrában más és más, de rendkívül fontos. Korunkban a koherens személyiség megõrzésének egyik utolsó esélye.

– No sex, last night, mondja Sophie Calle-ról tartott elõadásának alcímében. Milyen mûvekrõl van itt szó?

– Sophie Calle önéletrajzi filmjének címe ez, amely tulajdonképpen majdnem tipikus road movie. Elõre elhatározott utazásról szóló, de pszeudo-amatõr film, ugyanis a képek esztétikuma nagyon is végiggondolt. Az utazás célja itt a szex. Sophie Calle elhatározza, hogy megszerzi magának Sheppard-t, és már elõre is megnyugtathatjuk a nézõt, hogy ez sikerül is. Amennyiben azonosulunk a fõhõssel, ez megnyugtató megoldás lehet számunkra, ugyanúgy mint bármiféle filléres szerelmes regénynél. A képekben tulajdonképpen nincsen sok szemérmetlenség. Maga a téma illetlen. A lovagregények kora óta megszoktuk, hogy a férfiak rendkívül sok mindent vetnek be
a szeretett nõért –, de hogy ezt egy nõ tegye a férfiért ? És most egy újabb kettõs játék következik. Sophie Calle ugyanis pénzt, eszközöket, utazást fektet be – és ezt öntudatosan el is mondja –, de nem is a férfi megszerzéséért, hanem, hogy mindezt megfilmesíthesse. Hogy megfilmesíthesse házasságkötéssel végzõdõ kapcsolatát egy nagyonis középszerû férfivel, akit tudatosan választott. Ez a globális értékvesztés korának képe: többé semminek sincs már igazi értéke, sem az emberi kapcsolatoknak, sem a szexnek, sem a halálnak. Ez már sem nem mozi, sem nem színház, itt a nyers valóságot filmezte Sophie Calle.