A mûvészet folyamatosan újabb és újabb színtereket próbál a maga számára meghódítani. A mostani trafóház-, pékség-, fürdõ-, mozi- és zsinagógafoglalók elõdei a nyolcvanas évek berlini és amszterdami házfoglalói voltak, kiket szinte csak mûvészeti tevékenységük különböztetett meg a hetedik kerületi lakatleverõktõl, hiszen egzisztenciájuk épp oly törékeny alapokon nyugodott, mint amazoknak. A kilencvenes évek profizmusa azonban ismét intézményes keretek közé szorította az úgynevezett „alternatív” kiállítóhelyeket és mûvészeket – nincs mese, a villanyszámlát fizetni kell, és bizony faxolni és e-mailezni is szükséges, ha szeretnénk, hogy komolyan vegyenek minket. Mostanság nem a romantika, hanem éppen a célszerûség vonzza a mûvészeket régi gyárak, remizek és társaik felé: az eredeti funkciójukban már nem mûködõ, ipari jellegû épületek impozáns tereikkel kitûnõ helyet nyújtanak nagyszabású installációkhoz, monumentális méretûre duzzasztott, nem hagyományos mûfajokban utazó kiállításokhoz. Európa szinte minden táján (Glasgow, Helsinki, Budapest, Hamburg, Bécs, Graz és a többi) létrejöttek, és többé-kevésbé mûködnek is ezek a kiállítóhelyek.
A valaha volt, virágzó zsinagógák helyzete árnyalatnyit bonyolultabb: míg a gyárakból racionális, addig a zsinagógákból irracionális és megbocsáthatatlan okokból hiányzik a valamikori közönség. Az épületek Európa-szerte omladoznak, különösen erre mifelénk, a közép-keleti tájakon. Amelyik zsinagógát nem alakították át bútorraktárrá vagy koncertteremmé, annak mennyezetén beesik az esõ, míg a város vezetése el nem dönti, milyen pénzbõl tudná felújítani, és fõképp: milyen célra tudná hasznosítani az épületet. A gyõri Mediawave fesztiválnak helyet adó, fantasztikus méretû és szépségû zsinagóga az év nagy részében zárva van, ablakain utcagyerekek tanulják a célbadobást. A somorjai (Szlovákia) zsinagóga szerencsésebben mûködik. Már több kiállítást is rendeztek, és az egyik kapcsán valóságos hálózat alakult ki hirtelen: az általuk indított egyik projektbe bekapcsolódott a szabadkai és a kolozsvári zsinagóga is.
A kolozsvári volt zsinagógában október elején kétnapos fesztivált rendeztek. Zavarbaejtõ profizmussal és nagyvonalúsággal állták a meghívottak összes költségét. Önként vállalva a további nehézségeket, videómûvek létrehozására hívták fel a résztvevõket, de úgy, hogy a technikai hátteret is biztosították számukra. Azt hiszem, nem kell bizonygatni: ez szinte csodaszámba megy a kiállítások körül ügyködõk köreiben, hiszen egy-egy projektor, TV-készülék megszerzése általában felemészti a szervezõ és/vagy a mûvész összes életkedvét és lelkesedést.
A nemzetközi társaság összesen öt mûvet állított ki a zsinangóga épületében. A német Active Men Group a megnyitó alkalmából is bemutatott egy akciót. A fesztivál szervezõi, Timotei Nadasan és Alexandru Antik megvilágítják a kiállítás, a fesztivál hátterét.
Antik Sándor
Megpróbáltuk, hogy mit lehet nem hivatalos úton csinálni, hogy valami olyat hozzunk létre, ami az elképzeléseinknek megfelel. Nem volt könnyû, itt úgy élünk, mint valami végvárban: össze kell tartanunk, ami nagyon nehéz, hiszen a kultúra területén is állandóan a politikába botlunk.
A régi zsinagóga most egy alternatív mûvészeti közösségé, egy újféle közösségi helyként mûködik. Hosszú, két-három éves lelkesedés, számítgatás, tervezgetés után jött létre. Akiket ide meghívunk, különbözõ rétegeket képviselnek, különbözõ társadalmi helyzetûek, a lelkesedés kisebb vagy nagyobb, de végül 98-ra eljutottunk oda, hogy volt néhány lelkesült akció, mely azt célozta, hogy a helyet kulturálisan, anyagilag, státuszát illetõen mûvészeti központtá alakítsuk, és csináljunk ennek egy kis reklámot is. Más ilyen hely (bár papíron létezik) valójában nincs a városban.
Az is egy kérdés, hogy mit értsünk manapság „alternatív” alatt. 1989 után hirtelen mindenki alternatív akart lenni, de tíz év múltán már meggondolandó, mihez képest legyünk azok? Egy dolog biztos: a fõiskola akadémikusan mûködik, és azon kívül nincs más, tehát mégis az itteni mûvészeti szervezetnek kell képviselnie valami olyasmit, mely egy más országban akár akadémiaként is mûködhetne – gondolok itt például a budapesti fõiskola intermédia tanszékére. Volt nekünk is néhány példánk: Karlsruhe, Helsinki, az ott mûködõkhöz hasonló intézmények, hiszen az emberek azért szimatoltak, utaztak. Ezen túl az ösztöndíjak, a folyóiratok, a személyes kapcsolatok mind hatottak, tehát volt egy olyan tapasztalat, amit már mások kidolgoztak. Sokan már az én koromban akadémikusként mûködnek – érdemes megnézni, hogy itt, a zsinagógában kik gyûltek össze, ki kapcsolódott ide spontán módon, és ki lát távlatot ebben az intézményben.
Volt itt zene, tánc, performance-fesztivál, de mindehhez anyagi alapot is kell találni. Úgy hiszem, a zsinagógának meg kell találnia a forrásokat az épület fenntartásához, de az egyes mûvészeti programokat el kellene anyagilag különíteni ettõl: a megfelelõ programszervezõnek vállalnia kell az adott projekt menedzselését, a pénzek megszerzését.
Ami itt történt, kísérlet volt ebben az irányban: a szponzor ebben az esetben Timotei Nadasan volt, aki eredetileg képzõmûvész. Hogy ezt hogyan kell az õ esetében értékelni – képzõmûvészeti visszatérésként vagy menedzserként való elindulásként, majd eldönti az idõ. A lényeg az, hogy az õ és a Soros Alapítvány segítségével létrejött az, amit itt láthattál.
Timotei Nadasan
Az egész úgy indult, hogy Könczei Csilla, aki rövidfilmkészítõ, megtalálta ezt az épületet. Két éve kibérelték, és különféle dolgokba kezdtek itt. Létrehozott egy alapítványt, és annak lett egy kuratóriuma, melybe meghívott engem, aztán Tompa Gábort, a helyi televízió igazgatóját, és Vincze Enikõt is. Képzõmûvész vagyok, annak idején tanítottam is az itteni fõiskolán, de miután nem láttam ebben semmi jövõt, nekifogtam, és csináltam egy nyomdát (nem csak nyomda, mert tervezéssel, elõkészítéssel is foglakozunk), és elég jó sikerrel.
Mivel az épület rossz állapotú, nemigen lehet más jellegû rendezvényt csinálni, mint ilyet. Elõször csak Lukâsz Skâpskit akartam meghívni egyedül, mert tavaly Krakkóban jártam, és nagyon megtetszett, nagyon szellemes munkákat csinál. Mivel Antik Sándor ebben az idõben a tordai Salinán, a sóbányában rendezett egy mûvésztábort, összekapcsoltuk a két eseményt, így alakult ki, hogy többen is legyenek, és ez az öt mû szerepeljen. Mikor hozzávetõlegesen kiszámítottuk a költségeket, kicsit visszahõköltünk: több, mint húszezer márkába (2,4 millió forint) került végül az egész – ami egy jó lakás vagy egy jó autó ára. Elég jó viszonyban vagyok a Soros Alapítvány itteni Kortárs Mûvészeti Központjával, én készítettem több katalógusukat. Kicsit furcsállották, hogy most nem katalógust, hanem egy rendezvényt akarok csinálni – de támogattak, bár az idei pénzük már be volt osztva, és végül megfeleztük a költségeket.
A szervezés nagyon érdekes élmény volt számomra, és szeretném is folytatni: Skâpskival egy önálló kiállítást például – de várom, hogy történjen valami az épülettel is, hiszen ez nem az én feladatom. Vannak szép álmaink: a tetõ alatt vendégszobákat kialakítani, egy Internetes, dokumentációs termet berendezni – szóval ehhez hasonlókat lehetne csinálni. De addig is, gondolom rendezek még néhány kiállítást, és meglepõ, hogy ez ilyen jól sikerült: óriási tömeg volt, érdeklõdés, és a mûvészek egyöntetû véleménye szerint ilyen jól szervezett kiállításon még nem vettek részt. Ez nekem olyan furcsa, hiszen a cégnél ez a szervezõmunka mindennapos, az igazi performance-ok azt hiszem, ott vannak. Ez inkább hobbi volt nekem. De tudom, hogyan kell csinálni, hogy tökéletes legyen. Nem mecénás vagy szponzor vagyok, hanem egyszerûen arra költöm a pénzemet, ami tetszik, amit szeretek.
Ez nem tematikus kiállítás. Az volt inkább a fontos, hogy az alapítványnak is legyen mit felmutatnia, hogy ez egy valódi kortárs mûvészeti központtá váljon. Három nap alatt, helyben készültek a mûvek. Alexandru Patatics is itt készítette a felvételeket, itt vágta össze, és végül gyönyörû, egészen költõi képeket rögzített.
Szörtsey Gábor
A mûvünk román mû – ez lényeges. Amikor a mûvész kap egy ilyen felkérést, általában leírják, mi a rendezvény célja, a rendezõk mit biztosítanak a mûvésznek. A meghívó-levélben szerepel románul, hogy „masa asigurata”, ami azt jelenti, hogy a szervezõk a résztvevõk számára biztosítják az étkezést, de ugyanolyan pontosan jelenti azt is, hogy biztosítanak egy asztalt. Így elhatároztuk, hogy mi is biztosítunk egy asztalt e rendezvény és a publikum számára. Az asztalt itt találtuk, aztán elmentünk a múzeumba, ahol felértékeltettük. Õk azt mondták, ötszázezer lejt ér, ennek megfelelõen a biztosítótársaság elindította a biztosítási procedúrát. Ezeket az iratokat elhelyeztük itt az asztalon, egy üveglap alatt, és még további biztosítékként elhelyeztünk egy biztonsági videókamerát, mely figyeli az asztalt. A kép egy monitoron látható.
A mû a mûvészeti élet mûködésével, mechanizmusával kapcsolatos, az ekörüli bonyodalmakra, a nem mûvészeti jellegû, adminisztrációs, párhuzamos tevékenységekre hívja fel a figyelmet, tehát arra, hogy a mûvésznek mi mindennel kell foglakoznia: szponzorálással, biztosítással, szállítással, portfoliókészítéssel... Végül is egy egyszerû dolog, és ilyennek is szántuk: egy elég sprõd munka.
Chilf Mária
Tudjuk, hogy itt egész másféle mûvészet történik, ezért is akartunk egy ennyire száraz, konceptuális mûvet bemutatni. Az egésznek volt egy pikantériája is: itt mindenki tudja, hogy a biztosítótársaság tulajdonosa például egy volt teniszezõ, aztán nem lehetett rövidebb idõre, csak egy évre biztosítást kötni... sok bonyodalmat okoztunk magunk is az intézményeknek. Nem is tudom, ilyen asztal van-e máshol, ez Romániában nagy divat: asztal, üveglappal, alatta terítõ. Végül ez az installáció volt a „legnépszerûbb”: állandóan használták, alig vették észre, hogy mûalkotás... de ezt így is szándékoztuk.
A városban valószínûleg észrevették,
hogy itt valami történik – a hagyományos megnyitó
után jött a német fiúk elsõ akciója:
négy izompacsirtát béreltek, akik strand-köpenyben
és papucsban egy-egy monitort tartottak a kezükben, ahol régebbi
akcióik felvétele futott. Amikor szünet volt, letették
a monitort, és leültek, mikor ismét kép volt,
megint felálltak. Ez másfél órán keresztül
ment.
A videók maguk tele vannak „pihentagyú” ötletekkel,
nagyon szórakoztatók. Közben lassan kezdõdött
a másik mûsor is: egy Skoda kipufogógázát
csövön át vissza-vezették az autóba, illetve
a rajtuk levõ gumiruhába.
A szomszédos múzeum kör alakú udvarán
mentek körbe-körbe, és közben a gáz töltötte
fel õket, végül szinte kidagadtak az autóból,
már csak a fejük látszott. Végül, mikor
már majd eldurrantak, kimentek a körbõl, és eltávoztak.
Jó volt az idõzítés, volt feszültsége
az akciónak, nagyon élveztük.
Active Men Group
A weimari egyetemen jött létre a csoportunk. Általános
mûvészeti képzést kaptunk, nálunk nincs
specializáció. Antik Sándor hívott meg minket,
akivel a dessaui videófesztiválon találkoztunk egy
éve. Tetszettek neki
a munkáink, így aztán küldött egy
meghívót, amikor készültek a rendezvényre.
Akcióink nagyon egyszerû fizikai törvényeket felhasználva, illetve valamilyen különös szituációban zajlanak. Elõször három évvel ezelõtt kezdtünk egy olyan kísérletbe, melynek során meg akartuk változtatni az emberi test formáját. Kidolgoztuk a technikát, a felfújható gumiruhákat, aztán kísérleteket végeztünk: például víz alatt és különbözõ helyeken, így végül a megnyitón, az autóban is. Itt nem is tudtuk elõre, vajon mi fog történni, nem próbáltunk. Kicsit veszélyes volt, bár az összes ablakot lehúztuk, a ruha meg elég jól bírta. Tudtuk, hogy egy Modern Talking számot fogunk majd játszani, de ennyi volt az egész. Végül már szinte alig tudtunk megmozdulni, és még mindig ment az autó, körbe-körbe... A body-builderek akciója a megnyitón nem volt igazi performance, csak kicsit érdekesebbé akartuk tenni a videók bemutatását, hogy ne pusztán a monitorokat kelljen nézni.
Általánosságban jók az ilyen jellegû kiállítóhelyek, de egy zsinagóga vagy egy templom – nekem ez túl sok. Egy gyár vagy egy szupermarket, az más. Nem is beszélve arról a rossz érzésrõl, amikor egy német külföldön egy zsinagógában állít ki... Timotei megnyugtatott, hogy tekintsük csak egyszerû galériának a helyet – bár a helyi zsidó közösség kérésére végül a tóra szekrény felõli falszakaszt le kellett takarni. Azt hiszem, egy gyár azért problémamentesebb ennél.
Lukâsz Skâpski
Több kapcsolatom volt a kolozsváriakkal, mielõtt ide meghívtak. Antik Sándor a Balkonban látta egy mûvemet. (Ez egy vicces félreértést is szült: valaki által üzente ezt, aki úgy adta át, hogy valami balkonon látták a munkámat, mire mondtam, hogy kizárt, még nem állítottam ki erkélyen. Persze kiderült, hogy mirõl van szó.) A másik Timotei Nadasan volt, aki szintén látta a mûveimet korábban.
Nem ismertem a teret, mielõtt megérkeztem. Azt sem tudtam, hányan fogunk kiállítani, így olyasmit találtam ki, ami egyéni és csoportos kiállításon is jól mûködik. Másrészt még sohasem állítottam ki zsinagógában. Azt hiszem, ez is nagyon fontos, nem tudok eltekinteni a helytõl és korábbi funkciójától. Ezért eldöntöttem, hogy ebben az irányban indulok el. Kicsit tanulmányoztam a zsidó kultúrát, és végül kialakult, hogy a mû a szabályokról, a törvényrõl fog szólni, a Talmud értelmében. Persze nagyon finom, halvány kapcsolat van csak a vallással. A nézõ elgondolkodhat ezen, de ez nem szükségszerû, bár a mû mélyebb, mint ahogy a felszín sejteti.
Valamiféle szociológiai kísérlet is ez. Általában a fénnyel dolgozom, a fényre úgy tekintek, mint az emberek viselkedését szabályozó egyik hatásra. A fény és a sötétség áll itt ellentétben: amikor a nézõ átlép egy vonalat, a lézerfény vonalát, kialszik a fény a zsinagógában, és ezen túl maga dönthet a fényrõl és a sötétségrõl.
Kiállítók:
Active Men Group: Michael Böhler, Franz Höfner, Harry Sachs (Németország)
Alexandru Antik (Románia) és Szakáts István (Románia)
Chilf Mária és Szörtsey Gábor (Magyarország)
Alexandru Patatics (Románia)
Lukasz Skâpski (Lengyelország)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu