1998. szeptember 17–október 18.
(1.) Elsõ látásra...
Pöttöm szánkó „közeledik” a hatalmas templomtérben a fényes kõjég-lapokon. A hajó tengelyében jön-megy. Körös-körül sötétség, egyedül a ródlipálya egyenes sávja villanyfényes. A nagyra tágult csendben csak a szántalpak halk surrogása hallatszik.
Földhözragadt drótkötélpálya: síliftbõl szánkólift. Néhány szorítóval rögzített fémlemez és tégla-nehezékek álcájában villanymotor. A pálya két végén „fordító”, közöttük feszül a félhomályban alig látható damil. Ebbe csimpaszkodik a mini-szánkó. Fent a fókuszált lámpasor gerincvonala, lent az egybeolvadt fényszalag. Kétoldalt a pillérek, falak, boltívek és beugrók felderengõ formái.
A mindenkit lenyûgözõ teret Bukta kiiktatja, jobban mondva a lenti, padlóközeli pszeudó-téli jelenet hatalmas, éjszakai díszletévé vátoztatja. A kicsi-nagy ellentétet a végletekig fokozza: pici dolog jár-kel az óriássá nõtt környezetben. Igazán minimalista kivitel, de nagyon hatásos.
Mire jó egy szánkó? Szórakozásra, játékra, sportra, szállításra, a világ más tájain – mondjuk az eszkimóknál – pedig a túlélést segítõ munkaeszköz. Két pici korcsolya, sítalp-katamarán.
És itt? Szánkó lovacskák, kutyák nélkül. Fény-hó-csíkon, simára csiszolva a hideg kõpadlót. Nem hegyoldal, nem játék, nem száguldás. Honnan hová tart? Munkát végez? Ha igen, miféle láthatatlan terhet cipel?
És miért éppen egy szánkó? Nosztalgia, irónia? Talán egy gyerekkori emlék?
(2.) PROFÁN – De hol van már a tavalyi hó?
Édesanyám visszatérõ kedves, gyerekkori emléke egy nagy lovasszánkozás, a hideg, csillagfényes téli éjszakában. Szegedrõl utazott a család gõzmozdonnyal Aradra, a rokonokhoz. Artúr nagybácsi és a szán már ott várta õket az állomáson. A Fehér Kereszt szállóba tartottak. Csingilingi száncsengõ. (Egy kilónyi csoki bújt meg a szállodai szobában.) A lehelet kis párafelhõcskéi, bundába, meleg takaróba burkolódzás, a kibukkanó, pirosra csípett orrok, siklás a sötétben... Fehér karácsony... Most meg, ha tél van, akkor is csak a hideg meg a metszõ szél. Hó alig (s abból is hamar piszkos latyak lesz). Esetleg valami szerkentyû fújja, vagy marad a vízisí, a gyepsí és a többi. De ha még lenne is, hol találnánk lovasszánt? Se ló, se szán. A szánkócskát is gépi erõ hajtja az elõre kijelölt, kiszabott pályáján. Ide-oda...
Bukta egy korábbi installációjában ( Hommage à J. Beuys , 1995) még a hûtõszekrénybe betörve torkoskodik, tobzódik egy kicsiny szánkókból álló csapat. Bujkálnak, kergetõznek. Otthonosan mozognak a zsíros és vastag, fagyos szalonna darabok között. Zord, de vidám makett: ródli-rezervátum, téliesített szalonna-táj.
Még korábban, egy félbehasított napraforgó szárának belsejébõl csusszantak át a mi világunkba. Temperával fehérre festett papírlemez-havon siklottak ki a napvilágra ( Lesz-e még hó? , 1993).
A templomtérben már csak a szánkócsorda egy elbitangolt, vagy talán magára maradt, tanácstalan tagja szaladgál föl s alá gazda, teher nélkül. Akár egy ketrecbe zárt állat. Elfogyott a szalonna-táj, végleg kifagyott belõle az ember is. Ez így elég szomorú.
(3.) SZENT – „Járás egy áldás nélküli térben”
Valaha szent hely. A Szentháromság Fogolykiváltó Rendjének (Ordo Sanctissimae Trinitatis de Redemptione Captivorum) temploma. Kolostor is tartozott hozzá: búcsújáróhely volt, s egy gazdag grófi család – a Zichyk – temetkezési helyéül is szánták. A rendet feloszlatták, javait, ingóságait elárverezték, vagyona kincstári birtokba került. Az épület volt már kaszárnya, hadastyánok laktanyája, katonai kórház. Az utolsó háborúban bombatalálat érte. Helyreállították. Most kiállítótér.
Éjszaka, holdfény, hó, csend. Elhagyott romtemplom. Csak a falak és a pillérek állnak, a homlokzati toronypárt lebontották. Tetõ, boltozat nincs. „Odabent az elhagyott térben már havazik. A kiengesztelés egyetlen módja, ha egy kicsi szánkó járni kezd ebben a havazásban.”
Hoz-e, visz-e valamit? Ki jelöli ki az utat? Honnan jön a fény? Milyen erõ hajtja föl s alá? Isteni szánkópálya, angyalok ródlija? Páternoszter a Menny és a Pokol között?
Az apszis fénylõ félkörívétõl indulva, úgy tûnik, egyenes út vezet a hátsó boltív kapujának sötét üregébe, amely majd elnyeli az apró szánkót. De nem, mégiscsak visszafordul, újra a világosság felé tart. Fény és Sötétség között pendlizik, éjjel, nappal. Virraszt. Vezekel?
És a terep, a homálytól övezett vidék? A Purgatórium vagy a Föld, két lehetséges kijárattal? Valaha megszentelt, most „áldás nélküli tér”, ahol a kis szánkó végtelenített cselekvést végez. Kirótt vagy vállalt penitencia?
Az állandó ismétlõdés felolvasztja a reális idõbeliséget. Szent Monotónia. Ami sokszor megtörténik gondolatban, az tényleg valósággá válik? A mennyiség, az állhatatosság minõségbe csap át?
Bûn – Ima – Megváltás... Szánkócsoda...
De magányos, résztvevõk nélküli tanúságtétel: a nézõ kordonnal kirekesztve a „járás”, a vonulás terébõl. Magára hagyva tisztítja a teret. Példát mutat. Kiengesztel. Helyettünk is közbenjár.
Van egy másik, régebbi havas templomi történet is: a „Hócsodáé”. 1 Épp az ellentéte a Krasznahorkai László szövegében leírtaknak. Ott egy templom helyét jelölte ki az augusztusi hóesés. Építeni szándékoztak, avatni, felszentelni. Itt meg elhagyták az akolt, visszavonták a szentségeket. Feloszlott a gyülekezet, nyoma veszett a pásztornak. Két végpont. Csak a szûzi, tiszta fehér hó a közös. Masolino képén 2 elegáns rendben rajzó, formás kis felhõkbõl szitál alá. Ott megjelöl, itt elfed.
Más idõk járnak. Minden
bizodalom letéteményese egy kicsi szánkó: bûntelen
tárgy. Ez így már kevésbé szomorú,
maradt egy vékony, holdsütötte sáv a havon a reménynek:
„Ha bûneitek olyanok is, mint a skarlát, fehérek lesznek,
mint a hó.” (Iz. 1,16 kk.)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu