Tillmann J.A. • Egy szivárlány színtartománya • Laurie Anderson

---

A hang,

amit Laurie Anderson hallat, hozzávetõlegesen hatszázezer színben és árnyalatban képes megszólalni. Ezek egyik fele hallatójuk természetes képességeibõl fakad, a másik felét pedig a különbözõ modulátorokon kialakított vokális dizájn képezi. (Az elõbbi közelítõ számadat tartalmazza a variánsok tömkelegét, valamint a nõi és férfi rezgõtestek ezreinek felülmúlhatatlanul integrált eseteit – beleértve a curvas & machos végleteit is.) Albumain végigpásztázza az elszemélytelenített emberi hang exponenciálisan szaporodó eseteit. A várótermekben elhaló vagy közvetítõrendszerekbõl kiirthatatlanul áradó akusztikus masszát, az egykori vox humana hûlt helyét: az elektronikus evangelizátorok, digitális delejezõk és rábeszélõgépek hullámtartományait.

De nemcsak a hangja, hanem a képzõ mûvészete révén vált Laurie Anderson az utóbbi évtizedek egyik legjelentékenyebb alkotójává. Filmjei, videó-munkái, performance-ai, könyvei és mûfajközi remek mûvek tucatjaira vezetõ tevékenysége egyértelmûen errõl tanúskodnak. A 80as évek elejétõl egyre jelentékenyebb formátumot öltõ munkássága mögött a mûvészi kutatás és közegkeresés évtizede áll. Anderson pályafutását a chicagói ifjúsági zenekar hegedûseként kezdte. Mûvészettörténeti tanulmányokat is folytatott, ám végül a New-Yorki Columbia egyetem szobrász szakán végzett. Tanított mûvészettörténetet, írt mûkritikákat, kiállított galériákban és múzeumokban. Elsõ performance-a 1972ben egy autódudákra írott szimfónia volt.

Elektronikus zenei kísérleteivel egy 1977es, New Music for Electronic and Recorded Media címû gyûjteményes albumon találkoztam. Korai performance-ai közül kiemelkedik egy utcai elõadása, melynek során jégtömbbe fagyasztott korcsolyacipõben állva hegedült a járókelõknek mindaddig, amíg a jég el nem olvadt alóla...

A hegedû késõbbi munkáiban is legfõbb instrumentuma maradt, bár olykor alaposan átalakított változatban: néha a vonó szõrszálai helyébe magnószalag, a hegedûre pedig lejátszófej került. Az egyik ilyen szalagra Lenin egyik mondatát mondta rá: Ethic is the esthetics of the future. Persze a változó sebességgel végzett játék nem a leninista látszatok szaporítására szolgált, sokkal inkább az ironikus értelmezés széles spektrumára adott módot: lassú húzása pincemély basszushangon, sebes vonása madárhangon szólaltatta meg a Népek Nagy Tanítóját.

United States

A kísérleti zenészbõl és akcionistából aztán rendkívül sokoldalú intermédia-mûvész vált. A 80as években egy nagyszabású mûvel, a United States címû darabjával lépett fel számos amerikai és európai nagyváros színpadán, továbbá a Velencei Biennálén. A több estére kiterjedõ, közel nyolcórányi elõadást egy elragadtatott kritikusa a 20. század Niebelunggyûrûjének nevezte. A hasonlítás nem teljesen alaptalan, mivel nemcsak hosszúsága tekintetében mutat párhuzamot a wagneri Gesamkunstwerkkel. (A magastól a „mélyig” menõ zeneisége, egyedülálló hangzásvilága, populárissá váló „áriái”; rendkívül igényes és invenciózus képvilága, szcénáinak mozgalmassága, továbbá mindezek példátlan integrálása.) A médiumok sokaságát felvonultató zenemû azonban intenciójában alapvetõen különbözik a wagneritõl: szándéka nem egy mitikus elemekbõl összeállított magánmitológia kollektív, „nemzeti” valláspótlékként történõ celebrálása. Anderson mûve ennek éppen ellenkezõje: magát az amerikai mitológiát tematizálja, a hétköznapi amerikai álomvilágát helyezi metszõen ironikus megvilágításba. Megnyilatkozásai módszeres és rendkívüli tudatos munkára utalnak. „Ez egy intenzív kísérlet arra – mondja és késõbbi munkája kapcsán –, hogy megértsek egy országot, amelyik éppúgy elvesztette az emlékezetét mint az eszét. ”

Mitosztalanító munkájának mélységét talán a United States egyik legnépszerûbb, kislemezként közismertté vált része, az elektronikusan torzított énekbeszédként elõadott O Superman mutatja. Ebben a hang hallatója számtalanszor szétnyíló, majd visszazáruló szériaszájjá válik. Mélyhûtött hanghordozásán, megunásig ismételt, elektronizált elragadtatásán híven átsugárzik a médiatizált hétköznapi hagymáz.

Laurie Anderson ezt a darabot Jules Massenetnek ajánlotta. Massenet El Cid címû operájában a hõs Istent szólítja: O souverain, o juge, o pére... Anderson átiratában ez kissé másként hangzik:

O Superman, O Judge, O Mom and Dad..., ha nincs is már szeretet, még mindig megvan az igazságosság, és ha nincs is már meg az igazságosság, még mindig megvan az erõszak, és ha már erõszak sincsen, még megvan a Mama. Halló Mama! Tehát végy a karjaidba, Mama, a hosszú karjaidba, az automatikus karjaidba, az elektronikus karjaidba, a petrolkémiai karjaidba, a katonai karjaidba...

A United States IVI. hang és fényszínháza nemcsak az amerikai terek és idõk zónáin kalauzol végig, hanem az éberálomvilág újrégi toposzainak egész tárházát térképezi fel és világítja át. A darabban szinte minden létezõ technikai médiumot felhasznált. Mégsem vált a technika templomának papnõjévé. Elõadásai, filmje és zenéi a tüneményes eszközök iránti vonzódással egyidejûleg ugyanilyen erõteljes viszolygásról tanúskodnak. („Mindig is ura akartam maradni a helyzetnek – mondja egy interjúban –; azért használom a technikát, hogy kritizáljam. Folyamatosan kontrollálom a technikához fûzõdõ kapcsolatomat.”)

Apokaliptikus angyalok

A másik nagy mítoszt, a Nagy Tudományt bejáró Big Science hangjaiban válik igazán hallhatóvá Amerika jeges rettenete. Ahol elektronikus galoppritmusban, mint egy apokaliptikus angyal vonul végig a megvalósult amerikai álom, a Golden City, Golden Towns világán. Miközben a háttér fémes hidege elõtt magányos hegedû hang kíséri, és ama világ híveinek Alleluja-ját hallatja...

Az eszkatologikus elemek, melyek a bevándorló szekták hitvilágából Amerika hétköznapi mitológiájába származtak át, Laurie Anderson más darabjaiban is felmerülnek. Ideologikus irányukat, Amerikára mint az Ígéret Földjére vonatkozó értelmezésüket azonban ironikusan megtöri és visszájára fordítja. 1989es Strange Angels albumán ehhez az angyali ténykedéséhez további, történetfilozófiai motívumok járultak. Feltehetõen a 89es „történelmi” évet megelõzõ események is közrejátszottak abban, hogy az album The Dream Before címû darabját Walter Benjaminnak ajánlotta. Szövegében pedig a benjamini eszkatológiát, a „Történelem angyalának” vízióját idézi fel:

„Van Kleenek egy Angelus Novus címû képe. Angyalt ábrázol, aki mintha rámeredne valamire és el akarna hátrálni tõle. Szeme tágra nyílik, szája nyitva, szárnyai kifeszülnek. Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott õ egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Idõzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felõl, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erõvel, hogy nem tudja többé összezárni õket. E vihar feltartóztathatatlanul ûzi a jövõ felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nõ elõtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.” (A történelem fogalmáról IX.)

Anderson átiratában ez valamivel egyszerûbben, két Grimm-mesehõs – Hansel és Gretel (Jancsi és Juliska) – dramatizált párbeszédeként hangzik el. (Ami egyébként legalább oly mértékben legitim «át»értelmezés, mint Walter Benjamin Kleeinterpretációja. Az Angelus Novus ugyanis Klee nagyszámú angyalábrázolásainak egyike, s a legkevésbé sem tekinthetõ a „történelem angyalának”; ez Benjamin projekciója. Kleenél a világvízió „vektora” – képein nem kevésbé mint más megnyilatkozásaiban – éppen ellenkezõ irányt mutat: a növekvõ kibontakozás, a folyamatos teremtés kozmikus dimenzióját.)

She said: What is history?

And he said: History is an angel

Being blown backwards into the future.

He said: History is a pile of debris

And the angel wants to go back and fix things

To repair the things that have been broken

But there is a storm blowing from Paradise

And the storm keeps blowing the angel

Backwards into the future.

And this storm, this storm

Is called

Progress.

A zene

Ha tudja is az ember hogy zenérõl beszélni olyan, mint eltáncolni az építészetet, jó oka van rá, hogy ne tekintse teljesen kilátástalannak a kísérletet. A szóban forgó architektúra ugyanis egyre hathatósabb lépéseket látszik tenni annak érdekében, hogy mozgalmasságával hassa meg az arra haladót; szíve szerint mozi szeretne lenni: az építészet kinetikája – mint azt Paul Virilio észrevételezte a kinematografikus képzetekhez igazodik. A virtuálissá varázsolt térnek a test mozdulatai szerint átalakuló arculatáról (vagy architektúrájáról) nem is beszélve. Tulajdonképpen táncra sem kell perdülni, hisz bolygószint általánosságban elmondható, hogy áll a bál, vagy más képletességbe kódolva, Laurie Anderson Bright Red (1993) albumának egyik szövegével szólva: There is no pure land now. No safe place. Hombres! Sailors!

A legbiztosabb a hangok hullámaira hagyatkozni; vitetni magunkat egyegy kiválasztott vonulatával. Ráhagyatkozni egy hangra, követni hajlongásait, szintetizált és természetes színeit, ahogy keresztülhalad az akusztikus alvilágon: a csillapíthatatlan zajtenger, denaturált zörejár és hirdetésszirénhad közepette; ahogy maga mögött hagyja az indusztriális imamalmok és mindenféle mûrózsafüzérmezõk mormolását, és idõrõl-idõre túljut a felhõhatáron.

Anderson nem ontja éves ritmusban a lemezeket. A mûvészeti ipar és (pénztermelés) logikájának ellentmondva egyes albumainak megjelenése között néha 45 év is eltelik. A korábbi lemezein felhangzó William Burroughsmonológ; a Pynchon és Benjamin szövegek után ezen az utoljára kiadott albumon Izajás próféta az egyik vendég. A Bright Red hideglelõs szépségû, és az Öbölháborúra utaló Bagdadi éjszaká ban pedig akárha a Mester kérdezné tanítványát: Did you ever really love me? Mindenesetre a velejéig áttechnicizált világ közepette Laurie Anderson megteremti a maga másvilágát; there is another world spinning inside of this one.

A temérdek tárgy és bonyolult technika közepette is egészen egyszerûvé tud válni. Így nemcsak a magaskultúra meghallói, de még akár a kisdedek felé is képes közvetíteni követhetõ dallam és szövegkódokat. (Eközben elkerüli a leegyszerûsítéseket és nem szûnik meg sokrétûsége. Jóllehet esetleg csak arról énekel, hogy sas ûzi a menyétet, vagy a bagoly elment a cicuskával a tengerre...) Mindebben nem kis része van a Brian Enóval végzett közös munkának, ami nemcsak Eno természetes és elektronikus neszekbõl szervezett háttereiben érzékelhetõ, hanem a kölcsönös egymásra hatásokban, az akusztikus ambient és az eleven énekhang komplementer kettõsében.

A szemlélõdés színpadán

„A mai amerikai már nem tiszteli a csörgõkígyót” – állapította meg a század elején Aby Warburg, a kép és képzeletvilág nagy térképésze, mondván, hogy: a rabságba vetett elektromosság, a fogva tartott villám civilizációja lerombolja az áhítat menedékhelyét, a szemlélõdéshez szükséges TÁVOLSÁGOT”. E megállapításnak Laurie Anderson utolsó, 1995ös budapesti elõadása eleven cáfolatát adta. Nem mintha a kígyókultusz „pogány költészetének” megújítására került volna sor. A távolság és a szemlélõdés tere másként került megidézésre: egy utxazó távolodásának perspektívájából. A messzeségbõl nyíló, széles szögtávolságú rálátásban. Így valósult meg az idõ magas hõfokú megidézése. Aminek szemlélhetõségét egy mozgatható (tagolható, félretolható, eltüntethetõ) hármasoltár szolgáltatta.

Az elõadás más tekintetben sem nélkülözött bizonyos szakrális színezetet: a drámai színkép a merengõ és meditatív árnyalatoktól a magas hõfokú érzelmek extatikus kitöréséig terjedt. Dinamizmusától aztán fokozatosan lendületbe jöttek a hallgatására összegyûlt rezgõtestek. Mégsem egy magánkultusz ünneplése történt. A személyiség elõtérbe tolása helyett a háttérbe húzódásának lehettünk tanúi. Hangok hallatása, illetve megformálása mellett Anderson jelenléte mondhatni a személyes hangsúlyok elhelyezésére, a téri viszonylatok jelzésére szorítkozott. (Önmaga színpadon szokásos, kultikus reprezentálására nem kerített sort, csak egy mikrofonba, illetve a vonóvégbe rejtett optika révén engedte magát mediatizáltan megjelenni.) Mindazonáltal mégis a személy magas hõfokon folyó integrálásának példátlan esetét mutatta így meg. A szétszéledtségek és esettségek fehérizzásig fokozódó elegyítését és fellobbantását. Bemutatót tartott a hideg és a forró végletek váltogatásában. A Magna Máter morajától a macho maszkulin hangmaszkjáig terjedõ tartományban. A szenvedélyes és a racionális végletek közti vándorlásban; nehezen felülmúlható példáját adva egyszersmind annak a schopenhaueri belátásnak, miszerint „az ember belsejében végbemenõ folyamatok kifejezhetõk a végtelen számú lehetséges dallam által...”

Meredek emelkedés

magas mûvészetet celebrált – széleskörû használatra. Ez néha a hátgerincpályák húrjainak megrendülésével járt. Az emelt szárnyalásszint mégis elemi egyszerûséggel esett egybe. Vagy került éppen ellenpontozásra. A korábbról jobbára ismert, gazdagon variált zeneanyag mellett az elõadás a filmkép fundamentumára épült. A késõújkor e katedrálisának varázsától nem lehet egyszerûen eltekinteni. Ez képezi és csirizeli össze a közhelyeket és képzeteket. A mozgókép jelenti a hivatkozási hátteret, közvetíti hálózatain a képzetes világidõt. Anderson mégis ennek fordít hátat; játszik vele, mégis komolyan veszi: újra meg újra megtöri varázsát. Szintúgy a maga kiváltotta varázst is. Mítoszokkal játszik, miközben mítosztalanít, nehogy véletlenül egybemosódjon valamelyikkel is. Már az elején ironikusan kilép a képbõl; felhívja a figyelmet a valós és a kivetített idõ finom különbségére, amirõl a szemfényvesztéshez szokott megfigyelõ hajlamos megfeledkezni: This is the time – mondja, majd kisvártatva hozzáfûzi: This is the record. A belefeledkezés ellen beszél. Az összemosódások és egymásba csúszások ellen, miközben maga is él az elragadtatás eszköztárával, akárcsak a rárétegzések közepette keletkezõ révülettel. Igaz, a megszokotthoz képest eléggé másképp. Hármasoltárán képvízesések hullanak alá, sokszínû képkockák függönyei fodrozódnak. A nemképek közé néha képrészletek, inverz színekben játszó torzítások, az ismétlõdõ mozgalmasság tapétamintái, csendéletek és képcsendek kerülnek. Melyek mögött, elõtt és mellett mindvégig jelen van

az idõ misztériuma,

melyben az Angelus Novusra, a történelem kissé félreértett angyalára vetett történetfilozófiai pillantás megfér a személyes történetének villanásaival. Már csak azért is, mert – mint mondja: – „a nagymamám mindig a világ végérõl beszélt”... õ azért inkább a vég háttere elõtt levõ dolgokat veszi számba, melynek hol szemlélõdõ, hol szenvedélyes színezetébe erõs alkonyi árnyalatok vegyültek. Esti leltárában majd minden színre lépett napjaink tünékeny kellékei és szereplõi közül.

(Szakadatlanul szövegelõ szájak. Hideg halszemoptikák, mûholdpupillák. A légvédelmi logisztika köré szövõdõ végeérhetetlen szövegtekercsek. A forgóajtók és repterek forgatagát fölváltó erdei hangtáj, madárdal. Aztán a hideglelõs hegedû hanggal kivitelezett idillhasítás. Végtelenített vonatút. Az ablakban szögesdrótfolyondárok. Keresztezve a komputerképek kozmoszával. Közbül a felhasználói felületek forgandósága, kijelzõ zajok; a telekomállat megszólalási móduszai. Kísérletek a gép lélektelen lelkének leképezésére és hangjának hallatására. Város-sziluettek, redõnyképek. Lepergõ esõcseppek az ablak üvegén. Metronómok, órák, idõk.)

Rengeteg részlet egymás után; képrészletek, hang és szövegtöredékek egymásra rétegezve, melyek mégis egészekké, törésmentes teljességgé állnak össze. Laurie Anderson a töredékek és történetfoszlányok gyûjtésének, rendszerezésének és reintegrálásának is mestere.

„Egyszer csak megkérdeztem magamtól – mondja egy interjúban – várj csak, valóban ez volnék, ezeknek a történeteknek a gyûjteménye?... mi vagyok még?... milyen vörös fonal fûzi össze mindezeket a dolgokat? Munkám jó része abból állt, hogy kitaláljam, miféle kapcsolat köti össze ezeket a történeteket.”

A háttérre vetített képeskönyvében, töredékek sokaságából összeálló tablóján rendre megcsillan a szépség valószínûtlen mozaikja: hol egy csörgõóra (mû)holdjanapja emelkedik a láthatárra, hol pedig párnaikonok kerülnek a Hármasoltárra. Kísérõül egy gyerekhang vendégszövege (az 1984es United States elõadásból): Azt álmodtam, hogy kutya vagyok egy talk showban... Majd egy valcertéma világvégi verziója szüremlik ki a vonó alól.

A dallam és képfolyamot olykor megtöri történeteivel: villanások ezek egy utazó világkörüli útjának állomásairól, Mexikótól az Északi sarkon át Tibetig, a valóból át valószínûtlenbe, és olykor tovább. Hisz a talált tények tudománya olykor alig különbözik a kitalált tények tudományától. A maga módján ez is, az is Big Science. Szólt követekrõl, indiánokról, katonákról, John Cagerõl és arról a hegymászóról, aki a hozzá intézett fáradhatatlan szavaival az életét mentette meg. Továbbá az egymástól távol esõ helyekrõl és a halálhatárról; az arrafelé tett látogatásáról. „Azért mesélem ezt el nektek – mondta történetei végén, megejtõ magyarsággal –, mert talán tudjátok, milyen megmenekülni egy másik ember hangjának a segítségével. Ez történt velem, és úgy gondolom, ezt el kell mondanom nektek.”

Laurie Anderson könyvei:

United States. Harper & Row, New York, 1984
Stories from the Nerve Bible. Harper, New York, 1994

Jegyzet

* Ármin K.J. szíves közlése