A BBS helyzete ma • Vezetőségi tagok, Antal István, Erhardt Miklós és Kodolányi Sebestyén beszélgetése

---

Kodolányi Sebestyén: Nem mi vagyunk az elsok, akik egy amortizálódott, teljesen inflálódott, morálisan elhasznált stúdió vezetoségébe kerültünk. Ez állandóan így volt. Mindig egy elhasznált stúdiót vett át az újabb vezetés.

Antal István: A Balázs Béla Stúdiót azért találták ki, és végig az adta a muködési energiáját, hogy a konzervativizmus ellen létezzen. A mai BBS-ben szerintem az az érdekes, hogy a fejlodése során eloször muködik egy olyan világban, amelyben bevallottan pozitív értéknek számít a konzervativizmus.

Erhardt Miklós: Hát nem eloször, már jó pár éve...

A.I.: Nem, mert azok a világok, amelyekkel a Balázs Béla Stúdió eddig küszködött, hipokrita világok voltak. Ugyan mindig a konzervativizmus nevében akarták visszafogni a stúdiót, de nem azt mondták, hogy ez azért történik, mert mi konzervatívok vagyunk, hanem azt mondták, hogy ti nem is vagytok igazán progresszívek, vagy éppen túlmentetek egy határon. Aczél György az akkori kultúrpolitikára nagyon jellemzo módon azt mondta, hogy itt van egy stúdió, amit nektek csináltunk. Egyébként, és ezt zárójelben jegyzem meg, azóta is sokan kérdezik, és ez a Balázs Béla Stúdió története, hogy kik azok a nektek – zárójel bezárva. Szóval, ezt nektek csináltuk, a tiétek, ti kívül vagytok a struktúrán, ezért nem kell feltétlenül bemutatni, amit csináltok, de ugyanezért rátok cenzurális szempontokból másfajta törvények, és persze másfajta anyagi konzekvenciák vonatkoznak. Magyarul, létrehozott egy struktúrán kívüli struktúrát. Ettol kezdve ez menhely lett azoknak az embereknek is, akik egyébként sem akartak a struktúrában feloldódni, vagy abban részt venni. Egészen más lett a szituáció a Magyar Mozgókép Közalapítvány megjelenése pillanatától kezdve, ahol bizonyos üzleti vagy üzletpolitikai, vagy kultúrpolitikai szempontokba sorolva, a Balázs Béla Stúdiónak szintén meg kellett felelnie bizonyos elvárásoknak. Ez azért nagyon érdekes, mert ha az ember végiggondolja, hogy hogyan és miért lehet az MMKA-n keresztül pályázni, akkor belátja, hogy a Balázs Béla Stúdió eleve alkalmatlan arra, hogy ebben a struktúrában részt vegyen. Hiszen a BBS elvileg azért indult, hogy bárki, aki az utcáról beérkezik egy gépelt oldallal vagy három oldallal, az kap egy tanulmányi keretet, viheti a paripát és a pénzt, és bizonyos szakmai ellenorzés mellett csinálhatja a maga munkáját. Ez ebben a struktúrában eleve kivitelezhetetlen.

K.S.: Végül is az elmúlt fél év tapasztalata alapján rájöttünk arra, hogy sajnos megszunt az a réteg, amelyik az utcáról jön be. Most már a nem hivatalos, a nem profi, az amator, a régi kategóriák szerint amatornek minosülo kulturális aktivista sem azon töri éjjel-nappal a fejét, hogy filmet csináljon. Megváltoztak a trendek. Nincs meg ez a réteg, ez a nagyon ambiciózus, népmuvészeti vonala a filmezésnek.

E.M.: Ez a probléma globális. Nem arról van szó, hogy a médiumról most elszállt volna az Isten keze.

K.S.: Ha a Balázs Béla stúdióról beszélünk, akkor a kérdés az, hogy mi szerint gyujtötte maga köré az alkotókat. Az alapító okiratban azt vállalta, hogy a Filmmuvészeti Foiskoláról kikerült fiatal alkotóknak kísérletezési és tanulmányi lehetoséget ad, mielott még bekerülnek a komolyabb szakmába. Tehát, hogy állandóan egy burokban legyen tartva mindenki, ez volt a kulturális koncepció.

A.I.: Be kell vallanunk, hogy a legkontraszelektáltabb magyar muvészeti szakma a filmes szakma. Részben azért, mert a legpénzigényesebb, tehát a befektetés és a beszerzés szempontjából a leginkább korrumpálható és egyben kontraszelektálható. Ugyanakkor a legnehezebben definiálható muvészkategória az, hogy ki filmrendezo, vagy mi a filmrendezo.

K.S.: Most már nyugodtan kimondhatjuk, hogy bármennyire is megtettünk mindent azért, hogy a foiskolások dolgozzanak a stúdióban, az derült ki, hogy ok képviselik legerosebben azt a fajta konzervativizmust, amire utaltunk a beszélgetés elején. Valószínuleg azt is megtanulják, hogy bizonyos trendeket követni kell. Mint amikor az apa azt mondja a gyerekének, hogy az élet másképpen muködik, hogy nem habostorta, ne csinálj hülyét magadból, nem kell állandóan lázadozni, élvezd a szakmát, örülj, hogy a kezedben van egy lehetoség, és úgy látom, hogy ezek a gyerekek, bár talán nem mindenki, de bekapták a horgot. Meg vannak mentve attól, hogy komolyabban gondolkodniuk kelljen önmagukról. Nemcsak filmkészíto emberként, hanem hogy eljussanak addig a pontig, hogy egyáltalán végiggondolják, hogy ki vagyok én, és mit akarok csinálni. Azt vettem észre, hogy tulajdonképpen megelégszenek azzal, hogy ok szakemberek. Tehát úgy fogják föl az egészet, mint hogyha vegyészmérnöknek képeznék ki magukat. Tudják, hogy ez biztos státuszt jelent a jövoben, mert ok lesznek a „mai” magyar vegyésztársadalom, a diplomás, vagy egyszeruen szakmailag elismert vegyészek csapata. És egy ido után, mert az emberek meghalnak, ok kerülnek sorra. Egyáltalán nem érzem, hogy nagy energiát fektetnének abba, hogy valamiféle belülrol jövo álomvilágot valósítsanak meg. Inkább a „valóságot” szeretnék megvalósítani, azt szeretnék, ha valóságos feladatokat kaphatnának. Az operatorök például semmi másra nem vágynak jobban, mint olyan feladatokat kapni, melyhez minden háttér meglegyen ahhoz, hogy a dolog biztonságosan megvalósuljon. A foiskolások szerint jobb egy Kosztolányi novellából jó minoségu, jól finanszírozott stábbal, jó minoségu felszereléssel filmet készíteni, mint belemenni egy olyan filmezési világba, ahol semmi sem biztos, állandóan csúszik a talaj, megkérdojelezheto, mind technikailag, mind a dramaturgiai szabályok szerint az, amit csinálnak. Nem szívesen vágnak bele olyan dolgokba, amik kikezdhetok a szakma szempontjai szerint.

A.I.: Ez egy végtelenül konzervatív szakma lett. A foiskola pedig, amennyire meg tudom ítélni a munkákból, meg az onnan jelentkezo emberekkel való találkozásaimból, a konzervativizmus fellegvára. A filmre mindig jellemzo volt, és ez a fiatalságából fakad, a szakmai minoségre vagy a szakmai igényességre való hivatkozás. Ez fokozottan így van és fokozottan hatásos egy ilyen konzervatív periódusban, mint amilyenben most élünk. Amikor nem kultúráról, hanem kultúr-iparról, nem muvészetrol, hanem muvészeti iparról beszélünk.

K.S.: Nem, most már kulturális örökségrol beszélünk... Olyan világban élünk, ahol majdnem mindenkinek egzisztenciális problémái vannak. A fiatalok ma már azon gondolkodnak, hogy minél hamarabb megteremtsék az anyagi bázist maguknak, és ez valószínuleg ugyanúgy van a komuveseknél, mint a filmeseknél. Ennek a generációnak nem érdeke megmutatkoznia olyan módon, hogy „én vagyok az, aki belevágok egy olyan kísérletbe, aminek nem tudom a végét”, mert ha belebukik, akkor ugyanaz a szakma fogja megítélni a bukását, amelyik szakma megítélné azt a fajta szakmai hozzáértést, amit elismerhet egy középszeru vállalkozás maximális kivitelezésében. A mi fiatal generációnk tagjainak sokkal tutibb az a felfogás, hogy eloször csinálok középszerut, hagyományosat nagyszeru technikai és kulturális hagyományokkal teli kivitelben, elismertetem magamat, majd aztán úgyis lesz még idom arra, hogy kifejezzem magam. Amikor már elfogadtattam magamat a különbözo muhelyekkel, és már megcsináltam a harmadik nagyjátékfilmemet mint operator, és lefilmeztem a negyedik novella-feldolgozásomat is, majd akkor, amikor leülök a házamban, a gyermekem már elaludt és csend van, akkor benyúlok a frizsiderbe, kiveszek egy sört, és írok egy nagyszeru, eredeti forgatókönyvet, amit majd meg is csinálhatok, mert tudni fogják, hogy szakmailag már rendben vagyok, már megvan a gyerek, már kísérletezhetek. Így gondolkoznak az emberek, és nem fogja föl senki, hogy csak egyszer kell elindulnia azon az úton, hogy megalkuvó legyen, utána már nincs visszaút, nincs szabadság, mert végül is a kényelem és a középszer nagyon mézes dolog, amitol marha nehéz megszabadulni.

A.I.: Amit te most elmondtál, az a degeneráció, az emberiség degenerálódása. És talán az a legérdekesebb, ahogy a film ehhez az identitászavarhoz kapcsolódik. Tudniillik az ember identitása, és ennek következtében az azonosulási érzékenysége is oly mértékben silány lett, hogy azok az álmok, amelyek például a közönségfilmek és a népszeru hosök vonzerejének a titkát jelentették, ma már messze nem annyira absztraktak, mint régebben voltak. Már nemhogy a klasszikus kalandfilmek idejéhez nem tudom hasonlítani a mai álmokat, de még annyira sem absztraktak, mint ahogy mondjuk, Ulrike Meinhof direkt terrorizmusának korszakában megjelentek. Ezek az álmok sokkal rövidebbre zártak. Nagyon jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy azért ilyenek, mert az embernek nincs szüksége álmokra, és azért nincs, mert a közvetlen megvalósulás perspektíváját éli. De sajnos inkább a túlélés megvalósításával próbálkozik.

K.S.: Az emberek be vannak állítva középre. Kibaszottul kell örülni annak, hogy közepesen leélheted az életedet, mert van annál még rosszabb is, és ez nyilvánvalóan hatással van a filmkészítési magatartásokra is. Ha mi mint a Balázs Béla Stúdió kuratóriuma, arról beszélünk, hogy milyen hibákat követtünk el vagy milyen illúziókba ringattuk magunkat az elso félévben, akkor valószínuleg az volt a legkínosabb illúzió, hogy van egy olyan csapat, nem is biztos, hogy csapat, inkább szatellit-emberek, akiknél arra számítottunk, hogy majd bejönnek a stúdióba és azt mondják, hogy ki akarom próbálni magamat. Tudom, hogy nagyszeru, zseniális terveim vannak, csak senki nem hiszi el nekem, de most úgy látom, hogy erre végre valahol kíváncsiak. Azonnal adjatok egy kamerát, egy hangrögzíto eszközt és némi pénzt, muníciót, és elindulok, és megcsinálom, és bebizonyítom nektek azt, hogy én jó vagyok. Kiderült, hogy a kilencvenes években ez már nagyon ritka állatfajta. Azt a hibát követtük el, hogy azt hittük, hogy azért nincsenek jelen ezek az emberek, mert nem adtunk nekik jelet arra, hogy legyenek jelen.

A.I.: Nincsenek ilyen jelek, mert nincs jeligény. A Balázs Béla Stúdiónak visszatéro problémája a tagság, az úgynevezett fantom tagság.

K.S.: Megdöbbento, hogy vannak visszalépok. Tehát leírják, beadják, elfogadtatják, hagyják, hogy az ember rajongjon értük, és aztán azt mondják, rájöttem, hogy mégsem tudom megcsinálni. Vagy nem biztos, hogy ezzel akarok foglalkozni. Vagy kaptam más ajánlatot, máshonnan. Kéretik magukat, és sokszor már úgy érzem, hogy ez azért van, mert ritka helyzet az, amikor valakinek hízelegnek. Nem értem, hogy miért kéretik magukat, miért kell nekünk egy ilyen apa- vagy mesterpótló szerepet felvállalni. Nem hiszem, hogy ez mindig így volt. A BBS-nek olyan muhelynek kéne lennie, ahol lehetne hibázni, bele lehetne bukni valamibe. Éppen ebben az esetben lehetne nagyon fontos muhely a stúdió, mert pontosan az ellenkezojét képviselné annak, amit ez a társadalom diktál. Tudniillik, hogy nem hibázhatsz, nem ronthatsz, inkább legyél óvatos, legyél visszafogott. Ne kísérletezz, csináld meg rendesen a dolgaidat, és majd a következot is csináld meg rendesen, bár az elozo tapasztalatodhoz képest egy kicsit lehetsz bátrabb. Mindig lehetsz egy kicsit bátrabb, de ne nagyon vagdalkozzál, ne nagyon kísérletezzél te itt semmit.

A.I.: Ez egy osi probléma, bár az emberek mostanában elfelejtik, hogy a kultúra és a civilizáció két különbözo dolog. Hogyha bemegyek az angolvécébe, akkor tudom, hogy erre a szerkezetre kell ráülnöm ahhoz, hogy ürítsek, utána ehhez a szerkezethez kell nyúlnom, hogy megtisztítsam magam, és utána ehhez a szerkezethez kell nyúlnom, hogy elindítsam a vizet, amelyik lemossa az utánam ott maradt salakot. Ez a fajta mechanizmus egy civilizációs kérdés, és az angolvécé valóban fejlettebb egy csomó korábbi WC fajtánál. De az, amirol Te az elobb beszéltél, az a pionír út, vagy az önkifejezésnek, az önmegvalósításnak, az új utaknak a keresése, és az nem civilizációs, hanem kulturális kérdés, amely azt tételezi fel, hogy egy olyan élményt szerezzek meg, mutassak be, amivel vagy még én sem rendelkezem, vagy aminek a közvetíthetoségére még nincs precedens.

K.S.: Ma a bukás az egzisztenciális kérdés. Ha te megbuksz egy kísérleti filmmel, mert életlen, alulexponált a kép, azzal te már megbuksz mint filmfelvétel-gyártó ember. Azt mondják, hogy „hát te voltál az bazdmeg, aki azt az izét csinálta? Hát, ne hülyéskedj, hogy bíznék rád egy rohadt kamerát ezen a reklámfilm felvételen, amikor még azt se tudtad megcsinálni, pedig az csak egy balázsbélás film volt?”.

E.M.: Az eddigi koncepciónk az volt, hogy sajnos, ebben a kezdeti idoszakban a Balázs Béla Stúdiónak biztonságosan befejezheto produkcióra van szüksége, ami éppen ellentétes azzal, amirol most beszélünk.

K.S.: Na jó, de el vagyok képedve azon, hogy mennyire bátortalanok a tervek. Szóval azt, hogy biztonságosan befejezheto, azt arra értettük, hogyha a dolog elkészül, bár szar, az sem baj, mert nekünk csak az a lényeg, hogy elkészült. Tehát csak olyan muveket támogatunk, amelyik biztos, hogy be is fejezodik, mert morálisan annyira támadhatóvá vált a stúdió.

A.I.: Itt nem arról van szó, hogy valaki a maga lila, hülye, belso, tipródott álmait mint egy pszichiáter kezelésén, kiöntse a világra, hanem arról, hogy a mintáknak, a követheto mintáknak, tehát a már ismert információknak és élményeknek vagy inkább élménycsökevények az újra-majmolásánál – mint biztos receptnél – sokkal erosebb legyen a gyakorlat. Vagyis hogy valaki tényleg megpróbáljon valamit önállóan megcsinálni, önálló szellemi térben.

K.S.: Egyszeruen arról van szó, hogy jó, oké, támogatunk, segítünk a kalandodban, de vedd a kalandodat komolyan. Menjen a kaland ilyen értelemben vérre. Dehát ennyire középszeru, konzervatív, szar idoszakot már régen láttam. Elszokott az intellektuális társaság attól, hogy primer módon kijelentsen olyan dolgokat, hogy ki mit érez, és mi a baja ezzel az egésszel. Sot, manapság már teljesen avítt és divatjamúlt, és állítólag meghaladott dolognak számít, hogy valaki politikailag elkötelezze magát, akár jobbra, akár balra, ellene legyen vagy mellette legyen valaminek. Nem tudom, milyen demokráciának hívják azt, amit most mi élünk, de mindenki azt a fajta hamisságot képviseli szerintem, hogy mindent túl kell élni, és mindig azon kell lenni, hogy talpon maradj mint intézmény, mint személyiség, mint kulturális dolgozó vagy muvész. Minden jó és gondolkodó ember kötelességének érzi, hogy fönntartson egy kulturális, muvészeti muhelyt vagy intézményt, azokban a korszakokban is, amikor úgy tunik, hogy egy kicsit szürkébben vagy kevésbé intenzíven mennek a dolgok. Erre azért van szükség, mert bíznunk kell abban, hogy egyszer csak jön egy hullám, amikor sokkal intenzívebben, lüktetobben kezd el muködni egy ilyen spektrum, és nem szabad megengedni azt, hogy az az idoszak és azok az emberek muhelyek és intézmények nélkül maradjanak. Én szenvedek attól, hogy mindig a forró kását kerülgetve, állandóan mindent tolerálva és minden ajtót és ablakot nyitva tartva kell beszélnem, és azt kell képviselnem, hogy mi aztán mindent ki szeretnénk szolgálni, ami pozitív és ami valahol valamilyen értéket valakinek képvisel, amikor például elmegyek a minisztériumba a muvészeti foosztály vezetojével beszélni a Balázs Béla Stúdió sorsáról. Ott olyanokat kell mondani, hogy legszívesebben fejbe loném magamat. És akkor ezek után még felelj meg annak a kritériumnak is, hogy gazdaságilag is prosperáló és egyfajta piacgazdasági szellemiségnek megfelelo filmstúdió legyél.

A.I.: Még a régi NSZK-ban láttam egy falusi önkormányzati intézményt, aminek az volt a funkciója, hogy ott hátrányos helyzetu emberek – bénák, vakok, süketek stb. – együtt lehettek, beszélgethettek, kuglizhattak, s valami segélyt is kaptak. Megkérdeztem a vezetot: miért éri meg, hogy fizetnek valakinek, aki egész nap csak kuglizik. Azt mondta, ha ez az ember nem kapná meg a lehetoséget, hogy közösségi életet éljen, sikerélménye legyen, úgy örökre elveszne a társadalom számára. Így viszont aktív marad, és bizonyos értelemben visszafordítható a társadalomba. A Balázs Béla Stúdió helyzete analóg ezzel, mert még ma is azzal küszködik, hogy eldöntetlen a kérdés: a stúdió vajon kultúrpolitikai vagy muvészeti intézmény.

K.S.: Én annak örülnék a legjobban, ha mint kuratórium egy sokkal elszántabb, sokkal radikálisabb, ezáltal sokkal gyakorlatiasabb rendszerben dolgoznánk. Ezzel kizárnánk ugyan egy csomó embert, elzárnánk egy csomó ember elol a munkalehetoséget a BBS-ben, de hát az emberek annyira nem is vágynak ebbe a stúdióba. Mivel azonban demokráciában élünk, mint bénák, vakok és nyomorékok vállaljuk, hogy azt mondjuk, hogy mi vagyunk a nyomorékok, és az összes nyomoréknak ugyanúgy jár az a bizonyos százalék márka, mint ahogy jár a teljes embernek. Jár a középszernek, jár a professzionálisnak, az önmagát ismételgeto kulturális szakmunkásnak. A lábbal rajzolóknak is jár a muvészeti támogatási pénzekbol valamennyi. A BBS a lábbal filmezok társasága, ezért támogatásban kell, hogy részesüljön. Hogyha százalékosan nézed a BBS támogatottságát, akkor körülbelül olyan százalékban részesül a filmtámogatások pénzeibol, mint a képzomuvészeti támogatások pénzeibol a lábbal rajzolók.

A magyar kommersz film az, ami nullszaldóra hozható ki a forgalmazásban. Az a kommersz. Ez már eleve nevetséges, mert normál esetben a kommersz film nyereséges. A jó befektetés egy muvészfilmbe pedig az, amikor az biztosan nemzetközi elismerést hoz az országnak. És van egy harmadik kategória: elnyerheti a magyar szakma elismerését, és ezáltal építi a magyar filmkultúrát. Mi a negyedik kategória vagyunk. Eloször is, miután a fiatal filmes Magyarországon negyven éves, azok a fiatal emberek, akik a BBS-ben dolgoznak, e kategória szerint még meg se születtek. Tehát a meg nem született filmesnek próbálunk otthont adni. Nem a fesztiválszerepléseken próbáljuk elismertetni a filmjeinket, hanem egymás között. És egyáltalán, itt már nem arról van szó, hogy a kultúrpolitika reprezentálna ezekkel az alkotásokkal, hanem arról, amit elfelejt ez a kultúrpolitika, meg az elozo is elfelejtett, meg az azt megelozo is: hogy ha ez így folytatódik, akkor egy ido után nem lesznek reprezentásai a magyar kultúrának. Ugyanis megfeledkeztek arról, hogy az embereknek véges az élete. Megszületnek, aztán meghalnak és akkor újaknak kell a helyükbe lépni. Az a lényeg, amit Fassbinder mondott: az embernek el kell adósodnia ahhoz, hogy filmet tudjon csinálni. A fiatal magyar rendezo, a magyar filmkészíto úgy dolgozik, hogy nem viszi a borét a vásárra. És ezt elfogadta a magyar filmtámogatási rendszer. Ebbol adódik, hogy az alkotó azt kérdezi, jó, jó én csinálok nektek egy filmet, de mi az én honoráriumom? Ugye, merthogy o komuves, amit honorálni kell. Nagyon érdekes, hogy egyetlen alkotó sem érzi úgy, hogy az egyfajta honorárium, hogy megvalósulhatott az, amit meg akart csinálni. Mi olyan embereket szeretnénk látni, akik azzal az igénnyel akarnak filmet készíteni, hogy maga a film, a mu megvalósulása már honorárium. Tehát az a lényeg, hogy mi egy olyan stúdiót akarunk, amelyik muhöz juttatja az alkotókat. Ha elkezdünk innen tovább lépegetni, akkor lehet, hogy valamit föl tudunk ebbol építeni. Ha valaki azt akarja, hogy legyen cége és hogy adminisztrálható legyen a bevétele és a kiadása, akkor semmi mást nem kell csinálnia, mint be kell jegyezni a céget a cégbíróságnál. Tehát azon a szinten a Balázs Béla Stúdió már nem tényezo, ha valaki arra akarja használni, hogy hivatalosan adminisztrálni tudja a tevékenységét. A Balázs Béla Stúdiónak valahol máshol van a helye meg a dolga. Olyan absztrakt szociális intézmény, amelynek az a feladata, hogy muhöz juttassa az alkotókat. Az a kérdés, hogy az alkotóknak van-e arra igénye, hogy muhöz jussanak?

A.I.: Ebben a helyzetben az egyetlen, amit demonstrálni tudunk, az az ero. Az ero az eltökéltségben abból a fölismerésbol fakad, hogy a Balázs Béla Stúdió léte mindig egyfajta indirekt lét volt. A stúdió létezése ténykérdés, viszont a társadalomnak, a kultúrpolitikának, illetve a film-irányításnak is szüksége van arra, hogy bújócskát játsszon velünk. Nekik szükségük van arra, hogy zászlót lobogtassanak, nekünk pedig arra, hogy ezt a zászlót egészen más jelvényekkel rakjuk tele.

K.S.: Annyira nem tartom fontosnak a muvészetet, hogy csak azért kinyaljam a seggét valakinek, hogy hozzon már végre egy alkotást.

E.M.: Arról van szó, hogy amit mi kitalálunk és amirol beszélünk, arról magunk is tudjuk, hogy borzalmasan radikális dolog, amit egyszeruen nem fognak az emberek széles körben megismerni egy kétsoros pályázati kiírásból. Hogyha igaz az, amit beszélünk a jelenlegi mentalitásról, a jelenlegi kulturális színvonalról, akkor ezt el kell fogadni.

K.S.: De azt nem lehet sorokban deklarálni.

E.M.: Ezt úgy nevezik most, hogy targetben kell deklarálni...

K.S.: De nincs targetben deklarálás, szarok a targetre. Szépen végig kell csinálni, ezzel a hozzáállással, ezzel a magatartással, és egy ido után a dolog deklarálódik. Nem szabad olyan technikákat, mechanizmusokat használni, amik ellen létezik a dolog. Nem szabad. Nem engedheted meg magadnak, mert visszaüt, azonnal visszaüt. És tudod hol üt vissza? A muben.

E.M.: A Balázs Béla Stúdió, amikor kommunista rendszer volt, kommunista technikákkal dolgozott, és attól volt jó, hogy ezeket a kommunista technikákat átlátta és használta oket. Az, amirol Te beszélsz, szerintem egy utópista álmodozása. Egyszeruen nem teheted meg, pláne egy ilyen bikaeros dologgal szemben, amiben most vagyunk, hogy leszarjad a technikáit.

K.S.: Igen, de nekünk nem az a feladatunk, hogy megmentsünk egy stúdiót.

E.M.: A mi feladatunk az, hogy megmentsük az embereket. Ezt mindannyian tudjuk, csak ezt nehéz kijelenteni.

K.S.: Ha az a feladatunk, hogy megmentsük az embereket, akkor viszont nem pályázatokat kell kiírni. Akkor kiabálni kell. Akkor ordítozni kell. Nem szabad belemenni abba a fajta reklámstratégiába, amit én – lehet, hogy rosszindulatúan, de – úgy értelmeztem, hogy az egy rendes, profi, kilencvenes évekbeli reklám...

E.M.: Nem, ezt teljesen rosszul értelmezted....

K.S.: ....manipulatív reklámkampány. Itt nem lehet pillanatokon belül radikális változásokat létrehozni. Szerintem az elso év, az a provokáció éve. Egyszeruen az a lényeg, hogy elkészüljön az a tizenöt-húsz mu, ami a minoségével provokálja azt a közönséget, amelyik úgy érzi, hogy filmmel foglalkozik, illetve filmet szeretne készíteni. Azt gondolom, hogy ezeknek a filmeknek sokkal kevésbé lesz esztétikai szerepe, vagy kevésbé fogja inspirálni a filmkritikát. Inspirálni majd azokat az embereket fogja, azokat a tompa agyakat, azt az ellustult, elfintorodott, egyszeruen eltunyult társaságot, akiket ezek a filmek provokálni fognak. De nem politikai vagy esztétikai módon fogja provokálni oket, hanem úgy, hogy mindegyikük azt mondhassa, hogy „ha o ezt megcsinálhatta, hát én ennél sokkal jobbat csinálok!” Érted? A filmszakma számára az lesz a provokatív, hogy „ezek itt ezt hozták létre?” Minosíteni viszont nem lehet semmit. Tehát odáig már eljutott a világ, hogy nem lehet valamire azt mondani kerek perec, hogy szar. Azért nem fognak minket megszüntetni, mert szart csinálunk. Ki meri kijelenteni valamire azt, hogy szar? Ha olvasod a muvészetkritikai folyóiratokat, hol látsz te olyat, hogy valamire azt mondják, hogy rossz? Ezt a kategóriát megszüntették.

A.I.: Egy mu akkor hat, ha elementáris. A Balázs Béla Stúdió fellépése azzal, hogy jó esetben megjelenik húsz senki húsz filmmel, az egy elementáris dolog. Az is elementáris dolog lesz, ami ezeknek a filmeknek egy részébol, meggyozodésem szerint, áradni fog. Az igazi elementaritás persze az, ha a mi jelenlétünk (hiszen ezt már pedzegettük, hogy az élet azért mégiscsak fontosabb, mint a muvészet, meg a filmek) elementáris tud maradni. Ez viszont azt jelenti, hogy a Balázs Béla Stúdió mint vetítési, forgalmazási, filmkészíto fórum, jó esetben kiadó, televíziós programszervezo, információs fórum, bizonyos esetekben akár oktatási fórum, elementáris hatású kulturális konglomerátummá válik. Ebbol fakadóan nagyon fontos, hogy itt megnézhessem azt is, hogy hogyan bagzanak a japán pincsik, és megnézhessek egy fontos dokumentumfilmet a téeszesítésrol, és megnézhessem azt is, hogy a szuper nyolcas filmeket hogyan lehet felnagyítani 35-ös kópiára. Ugyanakkor kipróbálhassak, megnézhessek valamit az Interneten, meg kutathassak is. Ezek olyanfajta komplex elvárások, amelyeknek az elérhetosége annyira evidens kellene, hogy legyen itt is, hogy már szinte nevetséges rá hivatkozni, de ilyen nincs. És a Balázs Béla Stúdió egyik legfontosabb célkituzése az, hogy ezt akarja, ezt fogja megvalósítani, és bizonyos értelemben ezt kezdte el.

K.S.: Arról van szó, hogyha ezt az egész kurátorügyet komolyan vesszük, akkor a saját, személyes hitelünk is növekszik majd. Azt hallgattuk mindenhonnan hónapokon keresztül, hogy ez egy mennyire hiteltelen stúdió. Ehhez képest milyen furcsa, hogy ezt az abszolút hitelét vesztett stúdiót még egyszer meg akarják menteni. Most már hanyadszorra akarják megmenteni? Állandóan ezt teszik. Tehát végül is a pakliban benne van az, hogy azért ahhoz senkinek nincs bátorsága, hogy azt mondja: ezt most megfojtjuk. Az elozo vezetoség muködése alatt ezt a stúdiót egyszeruen jogi úton meg lehetett volna fojtani. Ha egy jó jogász fogja magát, megnézi a gazdasági mozgásokat, a támogatásokat és a kuratórium viszonyát a stúdióhoz, meg lehetett volna fojtani a stúdiót. Nem tették meg. Jött egy új csapat, és ezerszer elmondták nekünk, hogy mi vagyunk a világ hülyéi, hogy belefogunk egy ilyen feladatba, hogy egy hitelét és értelmét vesztett stúdiót megpróbálunk lábraállítani. Amikor egy olyan új típusú társadalomban élünk, ahol ez az egész struktúra már meghaladott, és amikor a piac és a kultúra liberalizálása már megengedi azt, hogy kisebb stúdiók, sejtek, muhelyek különbözo finanszírozási lehetoségekhez jussanak, és már rég megengedik, hogy bárki, bármilyen jó filmtervvel bárhol megjelenhessen. Ehhez nem kell a Balázs Béla Stúdiónak mint államilag finanszírozott anyavállalatnak jelen lenni a kultúrában. Persze azért egy ilyen kísérleti tanulmányi keretet megfinanszíroztak nekünk, hogy kihozzunk valamit a dologból. Ez már a kultúrpolitika lelkiismeretét jellemzo dolog, nem?

E.M.: Hát ez továbbra is a kultúrpolitika egyik játszótere.

K.S.: Most fordult a kocka, és azt merem mondani, hogy mindenki látja, hogy itt megmozdult valami. Az elozo vezetoségnél folyamatosan éreztem azt a fajta vágyat, hogy meneküljenek a pozíciótól, amit vállaltak. Emlékeztek, hogy novemberben is volt egy vezetoségválasztás, ahol nagyon pozitív, populista dumákat lehetett hallani mindenkitol, amik arról szóltak, hogy a fiatal generációnak megint át kell venni a szerepet a stúdióban. Ezt én nagyon hamisnak éreztem. Amikor megválasztottak minket, az arról szólt, hogy ne ok bukjanak meg. Bukjanak meg a tiszták, a naivok. Fizessék meg a tanulópénzüket korán, és végre megszabadult az egész struktúra ettol a rohadt Balázs Béla Stúdiótól, mert már rég nem errol szól ez a dolog. Ma már sokkal individualistább társadalomban élünk, individualistább módon képviselheti magát mindenki a világban. Nincs szükség a stúdióra, vegyék át azok az ambíciózus fiatalok, akik úgy érzik, hogy ez a kollektivizmus még muködik valahol. Az egész filmszakma biztos volt abban, hogy egy utolsó, balfácán csapat vette át a stúdiót, és hónapok múlva majd ezt az egészet leradírozhatják a tereprol. Már az elso tárgyalásainkon éreztem, hogy én vagyok a hülyegyerek. És ez nemcsak a stúdió alaptevékenységének támogatására kihívott pénzek tárgyalásainál volt így, hanem a Filmintézettel az Erdély Miklós filmek felújításával kapcsolatban folytatott vitán is. Úgy nézett ki, hogy a zöldfülueket kihagyhatják egy olyan finanszírozási és kultúramegorzo tevékenységbol, aminek tulajdonképpen a jogi képviseloi. Mintha megpróbáltak volna kiszelni belolünk egy darabot.

A.I.: Én tagja voltam a stúdió elozo vezetoségének is, amelyik remélhetoleg az utolsó volt azok között, amelyek ezt a bizonyos kontraszelektív magatartást képviselték. Tehát amelyik tisztában volt azzal, hogy a filmezés egyfajta luxustevékenység, és ahol – ugyanúgy, mint tíz vagy tizenöt évvel ezelott is – természetes volt, hogy föl kell menni X-hez, Y-hoz, Z-hez, kitárgyalni a dolgokat, bedobni a személyes kapcsolatokat, hiszen a hivatalnok is ugyanannak a struktúrának volt a része; ugyanazt a mentalitást képviseli. Tudja, hogy mi jár. A BBS vezetosége nem tudta ugyan, hogy mekkora baj van, de azt gondolta, és ezt hozta magával a történelembol, hogy a baj a természetes lét közege. Tehát nem baj, hogy baj van, hiszen a bajért hozták létre ezt a stúdiót, ez a stúdió a baj permanenciájából él. Tehát ezt a bajt, ezt a permanens, de most mégis átmeneti tüzet eloltjuk valahogy, lehetoleg úgy, hogy mi melegedjünk benne a legjobban. Vagy legalábbis, hogy melegíthessünk vele. A Balázs Béla Stúdiónak érzésem szerint már az aczéli idok óta állandó baja volt, hogy nem volt helyzettudata. Sebi jól vette észre, hogy a BBS bizonyos értelemben a szakma vagy a filmes közeg lelkiismerete, hiszen az egyetlen olyan stúdió, amelyik deklaráltan azt csinálhatja, akárminek is minosül, ami luxus a többiek szempontjából, és a struktúrán kívül teheti ezt. Ma a filmes közéletben alig találsz olyan embert, aki ne dolgozott volna a Balázs Béla Stúdióban. Tehát ennek a stúdiónak – mint a lelkiismeretnek – a kioltását, a megszüntetését tényleg soha senki nem vállalta vagy vállalhatta volna fel. Másrészt ez az abszolút outsider csapat nem adta föl, sot, láthatóan konstruktív, tehát a szakma irányítói által is konstruktívnak ítélt tervekkel és elképzelésekkel kezdett el menekülni elore. Ez a vezetoség nem ment bele a külön alku módszerébe, ami a kontraszelektív filmes társadalom tárgyalási sajátja, hanem megpróbált erot mutatni. Nem gazsulált, és ez abszolút megdöbbentette az embereket. Ez az a lehetoség szerintem, mely a Balázs Béla Stúdió túlélését biztosítja. Az utóbbi években mindig azt mondták a BBS-re meg a balázsbélás filmekre, hogy a fiatal generációnak nincs arca. Most bebizonyosodott, hogy van, csak eddig nem ismerték. Egyszeruen kijött a semmibol egy csapat, és a valóban létezo, általános lelkiismeretfurdalást megpendítette azáltal, hogy itt van egy csomó hülye, akik csinálják azt, amitol mi már szeretnénk megszabadulni, de amit éppen a lelkiismeretünk miatt soha nem tennénk meg. Ebben a helyzetben van a Balázs Béla Stúdió igazi függetlenedésének és önmegvalósításának a záloga vagy a lehetosége. Ennek mentén alakulhat ki a szakmával a korrekt viszony. Szerintem nemcsak azért mondták, hogy most utoljára adnak alaptevékenységi támogatást, mert te is ezt mondanád az o helyükben, hanem azért, hogy lássuk tényleg, hogy mit csinálunk. Ezeknek a szemében mi dilettánsok vagyunk. A szónak nem is a pejoratív értelmében.

K.S.: Ok nagyon kis falunak képzelték el magukat, és most általunk kénytelenek rájönni arra, hogy az alsó kocsmában, a rosszabbik kocsmában vannak csávók, akik még nem degenerálódtak teljesen, sot, még néha munkát is vállalnak náluk fönt. Nem gondolták volna. Talán valahol még nekik is hízeleg ez a dolog. Hogy jé, hát akkor mi európai módon integráltuk ezt a fiatal társaságot! És valahol ezzel kell visszaélni.

A.I.: Errol van szó. Ha a mi programunk sikeres lesz, akkor ennek a csapatnak esélye van arra, hogy megváltoztassa a magyar filmes társadalom hagyományosan kontraszelektív létét.

K.S.: Mi, mint Balázs Béla Stúdió, aposztrofálhatjuk magunkat úgy is, mint egy abszolút intellektuális kutatóközpontot. Mint tudományos társaságot, amelyiket a gazdaság mindig csak azon a szinten érinti, hogy tovább élhessen. Nem a profitra megy, nem számol fel rezsit, nem oszt a kalandból nyereséget, hanem visszaforgatja azt. Ebben az országban, ebben a gazdasági felállásban az már eleve marha arisztokratikusnak hat, hogy a Balázs Béla Stúdiót megpróbáljuk gazdaságilag úgy menedzselni, hogy a nyereséget száz százalékosan az alkotásba, a tudományos és kulturális tevékenységbe forgatjuk vissza. Most például egy nagyon érdekes helyzetnek vagyunk tanúi. Létrejött ugye, és egyre erosödik Magyarországon a Független Producerek Szövetsége. Ebbe beletartozik az Eurofilm, a Magic Media, a Goess Film meg egy csomó kamu stúdió. Azt mondják, hogy ok független producerek, és Magyarországon az a független producer, aki a stúdióját nem állami támogatásból tartja fenn. Tehát az Objektív, a Dialóg, a Balázs Béla meg egy csomó másik stúdió eszerint a megfogalmazás szerint nem független produceri iroda, mert állami támogatásból tartja fönn magát, míg ok ehhez gazdasági tevékenységet folytatnak. Reklámfilmeket, televíziómusorokat, referenciafilmeket, meg nem tudom, mit gyártanak, és ezek mellett még muvészfilmet, tehát játékfilmet is gyártanak. Én még olyat nem nagyon láttam, és szerintem nem is volt Magyarországon, hogy egy független producer a nyereségébol valamit visszaforgatott volna a muvészeti tevékenységébe. Tehát ugyanúgy csak postásként szerepel, amikor az állami támogatást megpályázza, megkapja, majd elkölti, mint a többi stúdió. A független producerek már beépültek az állami támogatás kuratóriumaiba is, és azért harcolnak, hogy ne kapjon alaptevékenységre támogatást stúdió, mert micsoda dolog az, hogy ok „megdolgoznak” érte, mások meg nem. Tehát azon vannak, hogy a kört még jobban szukítsék, de tulajdonképpen csak olyan muvészi vállalkozásokat támogatnak, melyek biztos sikert ígérnek. Mi a Balázs Béla Stúdióban olyan vállalkozókká válunk ezekkel a piaci követelményekkel, mert mi alapítvány vagyunk, hogy elfogadjuk ezt a trendet, tehát a jövoben nem számítunk olyan magas állami támogatásra az alaptevékenységünknél, mint korábban, és belekezdünk egyfajta gazdasági tevékenységbe, de az ebbol származó bevételeket, mint alapítvány száz százalékosan visszaforgatjuk a muvészeti, illetve kultúratámogatási tevékenységünkbe. Tehát a jövoben azt követelik tolünk, hogy úgy muködjünk, mint egy jótékonysági szervezet. Vagy mint egy abszolút baloldali szellemiségu konglomerátum. Tulajdonképpen az egész hiperkapitalista filmtámogatási rendszer, ami épüloben van, azt várja a Balázs Béla Stúdiótól, hogy abszolút baloldali, „kultúrszociális” magatartással muködjön, és ebben az esetben fönntartja, mert azt mondja, hogy ti ilyen hülyék vagytok, és úgyis nálatok fognak megszületni azok az alkotók, akiket majd kikapkodunk toletek szép lassan. Hogyha ezt mi vállalni tudjuk, akkor vállaljuk is szerintem. De hogy mibol fogunk élni, hogy például a kuratóriumi tagok mibol fognak élni, azt nem tudom. Végül is a hiperbaloldali, szociálisan érzékeny Balázs Béla Stúdió Alapítvány kuratóriuma abból fog élni a jövoben, hogy bedolgozik azoknak a független producereknek, akik a nyereség érdekében elvállalnak különbözo produkciókat. Onnan keresi mindegyikünk a pénzt ahhoz, hogy megengedhesse magának azt a luxust, hogy ezt a baloldalt képviselje.