...a legutóbbi Titanic-film végén a hajótöröttek langyosvizes medencében hungarocell-darabokba kapaszkodtak. Beszélgettek. A párát trükkel tették a szájuk elé. Milliárdos film ide, milliárdos film oda, a pára nem volt szinkronban a kiejtett szavakkal.
...talán ez mindig így történik, ha valamit imitálnak.
...a korabeliek feljegyezték, hogy a katasztrófa túlélõi közül senki sem emlékezett semmire. Azok az újságírók voltak szerencsésebbek, akik néhány szót ki tudtak préselni a megmentettekbõl. Persze mindegyikük homlokegyenest mást mondott ugyanarról a tényrõl. Természetesen.
Így vagyok én is. Kapaszkodom az emlékek hungarocelljébe.
Elmúlt negyven év. Mire emlékszem? Semmire. Még arra sem, hogy ki volt a kapitány. Talán Gerhardt Pali. Arra se, ki vagy kik voltak az ötletadók. Hogy mért pont Balázs Béla nevét választottuk. Sokan voltunk, vagy kevesen? Csak azok tudhatják, akik papírokat tartanak a kezükben, jegyzõkönyveket, ha vannak, hivatalos döntéseket. Ha voltak is valaha ilyen írások nálam, kidobáltam a kofferbõl. Így hát ez a néhány sorom önvallomásnak számít, nem dokumentumnak.
A HDF (Híradó és Dokumentum Filmgyár) mindig lenézett hely volt. Sokat emlegették, hogy az épületben eredetileg Róbert bácsi ingyen-konyhája mûködött. Terjeszkedéskor a másik épület sem lehetett túl büszke magára. Hordóhitelesítõ hivatal volt. Az ottani filmes zsargon szerint „a hordó”. Ma már hiába keresnétek, áldozatul estek a gazdasági, társadalmi rendszerváltás névtelen hiénáinak. Üres falak.
A fejem is üres. Erõltetni kell, hogy elõbújjon néhány kép. Kép? Még az se, csak körvonaltalan, homályos, megfoghatatlan tér. Se formák, se emberek. Csak ízt érzek a nyelvemen, keserûséget. A kudarcét. A nagy illúziók végét.
Alighanem sokan voltunk, akkoriban ott a HDF-ben, meg a másik deportáló telepen, a szinkronban, akik szerettünk volna mást csinálni. Akkor mást csinált Európa. Láttuk Wajda elsõ filmjeit a Lengyel Kultúrában. Meg a Nyár utolsó napját . És a nouvelle vague-ot a film-klubban. Meg amatõrfilmes barátaink voltak. Õket nem kötött semmiféle utasítás, parancs.
Álmodoztunk. Álmodoztunk kisfilmekrõl. Nagyjátékfilm kinek jutott eszébe? Talán Tímár Pistának. Akkoriban Kuczka Péterrel lógtam együtt. (Azóta se láttam.) Meg Tardos Tiborral. (Õt húsz éve vesztettem szem elõl.) Igaz, még mindig olvasom.
Témáink fantasztikusak voltak, de ne kérdezzétek, hogy mik, nem tudnám megmondani. Talán Kuczka vagy Tardos leírt azokból egy-kettõt.
...azt álmodtuk, hogy majd a Balázs Bélában.
Végül picsán rúgtak. Az új B.B.-ba nem kerültünk be.
Valaha egyszer ott ültem a HDF büféjében. Figyeltem az új generációt. Szabó Pista mesélt. Akkor jött Párizsból. Kardos Fercsi, Rózsa Jancsi... és voltak mások is... Halk, célratörõ, értelmes hang ... hogy képzeljük el, megy valaki az ajtó felé, el se éri, nem nyúl a kilincshez, és már benn van a szobában és már beszélget is. Ilyenek ezek az új filmek...
A maiak milyenek?
1998. szeptember 20.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu