Bartók 32 Galéria
1998. júlus 3–augusztus 2.
Lisztes Edina idén végzett az Iparmûvészeti Fõiskola fotószakán. Ez az új fotósgeneráció újrafogalmazza önmaga számára is a fotográfiát, hiszen az ezredforduló után már nem lehet úgy fotózni, mint annak elõtte. A mediálódás, a digitalizálás korában jogos rákérdezni nemcsak a mûfajokra, de a kép mibenlétére, értelmezésére is.
Lisztes Edina az alapokhoz nyúlt vissza, amikor diplomamunkájában a binokularitást, vizuális beidegzõdéseinket tette próbára. Titokzatos „varázsdobozai” meglepetést tartogattak: fél szemmel más képet lehetett látni bennük, mint kettõvel, érzékelhetõvé téve, hogy a vizuális elemeket, egységeket nem elszigetelt jelenségként észleljük, hanem összefügéseket látunk. Bizonyos optikai helyzetekben két alak felváltva, alakként vagy háttérként jelenik meg. A fiatal fotós ezeket a helyzeteket kereste, azt vizsgálva, hogy optikailag van-e különbség alak és háttér, pozitív és negatív tér között. A diplomakiállításról készült tévémûsor kamerája nem tudta láttatni a szabad szemmel látható különbséget, csak az összefüggéseket. Munkájában láthatóvá tette az optikai csalódást, az illúziókeltést, jól demonstrálva azok egyfajta magyarázatát: nemcsak egy ingerhatástól függ, hogy miként látjuk az optikai tartományokat, a szem a különbözõ optikai benyomásokat egyesíti egésszé (Köhler elv). Lisztes munkái rámutattak a vizuális (retinális) és a pszichikai mezõk kapcsolatára, kölcsönhatására, a térérzet, térillúzió kialakításában játszott szerepére. Lisztes azonban nem akar konceptualizálni – mintha tartana attól, hogy nem lépett túl a perceptuális kategóriákon. Szembesült azzal a kettõsséggel, hogy az agy kategóriái önmagukban sohasem válhatnak saját alapon láthatóvá, de magában a látási folyamat minden stádiumában materiálisan jelen vannak, nélkülözhetetlenek. Ez a fogalmi mûvelet válik e fotókon térbelivé, megtanítva arra, hogy a térbeli mezõ az az egyetlen elem, amiben mozgunk, s egy-egy élményünk „bizonyossága” is. Lisztes ezt a kettõsséget a maga fotós módján oldotta fel, kerülte meg. A nem tisztán egzakt, elanyagtalanító fogalmi szemléletet társította a romló, pusztuló anyaghoz kötõdõ modelljeivel.
A Bartók Galériában rendezett Meddõhányó c. kiállítása ezt a kettõsséget, ambivalenciát mutatta: ott voltak ugyan varázsdobozai is, de az optikai mellett már más „mezõk” is teret kaptak a dunántúli ipari sivatagról készített sorozatában. Talán meddõnek érezhette elõbbi kísérletét, ezért is lépett tovább: itt már nem a tér illúzióját kutatta, hanem egy olyan illuzórikus (utópikus) teret fedezett fel, mely nehezen képzelhetõ el, mégis létezik – mint egy rossz álom, mint belsõ (álom)kép kivetülése, lenyomata.
A négy kép szekvenciájában is érezhetõ az azonosság és a hasonlóság problémája, ellentmondása: egymás mellé téve a hasonló csoportok egybetartozása erõsebbnek látszik-e, mint a szomszéd csoportoké? A képek kétdimenziós felületén a lineáris, nyitott egységekbõl zárt formát, teret hozott létre, ami végül is fontosabbá vált, mint a hasonlóság, vagy a mélység, közelség-távolság. Az álpanorámaként létrehozott (létrejött) zárt felület stabilnak, megformáltnak látszik, ezért nem kelti a folyamatos végtelenség érzetét. A képek egyszerre tûnnek távolinak és közelinek. Ehhez a fotós szándékosan nem használt nagylátószögû optikát, amivel könnyebben érhetne el meghökkentõ hatást, de ez idegen tõle, nem a képpel akar elidegeníteni, hanem a látvánnyal, magával a helyszínnel. Elidegenítõ effektusnak tûnik az ezüst szín, ami egyben ki is emeli ezeket a képeket a hasonló témájúak tömegébõl, másrészt az ezüst szürkeségét a kiegyenlítésre, a fehér-fekete semlegesítésére is felhasználja. Egyensúlyozva a szocio- és a lírai fotó között, megmarad a világ kettõségénél, olyan ellentétpárokat képezve, mint jó és rossz, objektív-szubjektív, igaz-hamis.
A képeken egyszerre holt és Holdbéli a táj, a meghívón is látható állványt mintha ûrhajósok hagyták volna egy idegen civilizáció nyomaként maguk után. Vélhetõ kameraállványának is, melyrõl e képeket készítette. Másrészt mintha a fotók is egy idegen világ aspektusából látnának és láttatnának. Egy katasztrófa, pusztuló civilizáció, kultúra nyomait egy halálraítélt kiállítási térben. A képek egyszerre tûnnek távolinak, elvontnak és közelinek, konkrétnak, sterilnek és érzékletesnek. Az Ajka melletti meddõ a heideggeri példázat az üdvöt nélkülözõ otthontalanságra. A térnyerés – irtani, szabaddá tenni a vadont – önmaga ellentétébe csapott át: a térvesztésbe, ahonnan elmenekültek az istenek és az emberek. Ez nem a meghódítandó Eldorádó, mint inkább annak ezüst visszfénye, a kollektív és egyéni válságok, megrázkódtatások megjelenései a tenger és a part réteges sávjaira bomolva. A puszták is vizek: egyben lehetnek a meditáció pusztái, a megtisztulás, újjászületés vizei is. E képek mintha a világtér és idõ végén készültek volna, a tér(élmény) határait kutatva. A határtalanság, a képek kerettelensége – újabb ellentmondásként – jelzi a képek korlátozottabb vizuális mezõjét, az ezüst képfelületek kiterjedése új vonatkoztatási keretet jelent a szemlélõ általános térbeli orientálódásához: a fehér fal üres helyén (vak)ablakul szolgál az üres térre, aminek a jelentõségét keret nélkül is kiemeli a vizuális mezõ heterogenitása (fehér falakon ezüst, szürke lapok).
A nemlétezõ teszi hasznossá a dolgokat – mondta Lao-ce. A keleti ábrázoló mûvészet után a nyugati is eljutott az üres tér jelentésének megértéséhez. Már nemcsak a hézagok és köztes terek kitöltésekor fellépõ hiánynak tekintik, hanem – Heidegger szavaival – a hely sajátossága „testvérének”, létrehozásnak. A fotós szinte lemond az ábrázolásról, hogy kidolgozzon egy autonóm víziót, aminek ugyan megvan a külsõ megfelelõje, de a képnek az ábrázolthoz való régebbi viszonyát egyfajta belsõ differenciált viszony váltja fel. A nézõ figyelmét a képeken belüli eltolódás, „szembenállás” fogja meg a hasonlóság megfigyelésének, feltárásának mûvelete mellett. Hogy Lisztes Edina mûvészete, ez az újabb (utópisztikus) fényképezés is a régebbi kísérletezõ fotómûvészet sorsára jut-e, az csak késõbb derül majd ki. Az még a következõ évtized/-század?/-ezred? varázsdobozának titka...