Ha az ember narratívnak nevezhetõ, elbeszélési szándékkal vádolható táncelõadásról igyekszik értekezni, már-már nyert ügye van az elsõ szó leírása után ahhoz képest, ha vizsgálni afféle „tiszta” táncot szándékozik, amilyen Petronióé. Ha figyelme tárgya az elbeszélhetõ, lineáris történetet, valamint magát, az erre irányuló szándékot nélkülözi, nehéz szavakat formálnia. Még zavarbaejtõbb, ha magasztalhatnékja támad: a nehezen megragadható, ha minõség, gondos verbális installálást igényel. A modern amerikai tánc kimagasló koreográfusának és társulatának estje egyedi élményt nyújtott, magas feszültségre izzítva az elõadás terét.
Petronio táncosi pályafutása negyedszázada indult, majd kimûvelõdvén, 1979-tõl hét éven át tagja volt Trisha Brown nagyjelentõségû együttesének. Saját társulatát tizennégy évvel ezelõtt, 1984-ben hozta létre, de két évig Brown-nál is tag maradt. A budapesti bemutatkozás három koreográfiája felöleli, keretbe zárja az elmúlt közel másfél évtizedet. A Leraigne , illetve a Drawn That Way címû koreográfiák 1995-bõl, illetve 1996-ból, míg Petronio #3 jelzetet viselõ szólója a Trisha Brown Companyból való kiválás, az önálló útra lépés évébõl, 1986-ból származik.
A három darabban egy a közös: a már említett elbeszéltségmentesség. Petronio sodró, magávalragadó képeket alkot, de a látvány mögött nincsen szavakká formálható üzenet. És ez egyáltalán nem jelent hiányosságot. A koreográfus nem cselekmények adaptálását tûzi ki célul, nem akar a való világból kiemelt részeket tánccá konvertálni. Érzeteket kelt. Gondolatokat kelt, melyek nem táncszõnyegen, hanem a nézõk fejében bukkannak fel. Lehet dekoratívnak, vagy tetszetõsnek nevezni (vagy akár bélyegezni) mûveit, hiszen ezek a jelzõk illenek is rá. Petronio táncosai dinamizmusukkal, õ maga pedig sodró képeivel ragad meg. Táncszínháza kezdetet és véget nélkülözõ mûködés, pergés. Mesebeli, bárhol elkezdhetõ, és bárhol abbahagyható fonat egy folyton mozgásban lévõ rokkaorsón.
A Drawn That Way a záró Lareigne -tõl alapvetõen tempójában különbözik. Kilenc táncosa közül elõször kettõ szólóját látjuk, majd csoportok lépnek színre más és más felállásban. A táncosok ruházata minimális: a nõkön top és apró nadrág, a férfiakon boxeralsónyi takarás. Ezekre applikált rá Manolo jelmeztervezõ-divatdiktátor pillekönnyû, selyemfényû sárga és fekete hálókat-gallérokat. A félig-meddig takart testek kiváló táncosokéi, fegyelmezett mûvészekéi. Petronio elõadói páratlan energiával dolgoznak. A koreográfus állandó örvénylésben lévõ terét nagy gonddal mûködtetik. Mozdulataik nem mindig újszerûek, fûzésük inkább az. A Drawn That Way mozgásvilága a közelmúltat idézi, de azt felsõfokon. A tér egyetlen köbmétere nem marad alig negyven perce során megmozgatatlan, felkeveredetlen. Az est elsõ darabjában már világossá válik: a koreográfus kevéssé támaszkodik a puszta táncon kívül egyebekre: szórakoztatásunkat, okulásunkat nem cizellálja különleges fényekkel, eszközökkel, díszletekkel. Marad megfigyelésre a tiszta tánc: testek útja a térben.
Szólója során maga Petronio sem törekszik sokra. A #3 -ban egyetlen, elengedhetetlen fejgép éles fénye írja körül a táncos által használandó csekély teret. Ruházata bõ fekete nadrág, és egy köldök alatt széles kötõvé csonkolt frakkmellény. Simára borotvált felsõtestén és fénylõ fejbõrén megül a fény. A szóló felvezetése érdekes: a szünetrõl visszaszállingózó teltházat zene fogadja. A sötét színpadon felvillanó – már említett – fejfényben megjelenik a Táncos. Ekkor esik le, hogy a bevonulásunkkor már percek óta hallható zene a koreográfiáé. Az elõadó ugyanúgy erre érkezik, mint mi a büfébõl. Petronio érzékenyen a testét láttatja. Mozdulatai megfontoltak, szolidak, mégis feszültséget keltenek. A taktusokat néha olyan finom testjelekkel jeleníti meg, mint Maurice Béjart táncosa az õ legendás Bolerója kezdõpillanataiban. A #3 szépsége mellett mégsem „publikus” mû: intim testmonológ. Különlegessége abban áll, hogy a legapróbb gesztusokkal szól, kiaknázva az azokban rejlõ, megannyi lehetõséget. A harmadik koreográfia a Lareigne. Táncosai fehér ruhában: a lányokon kétrészes, kis felületet takaró öltözet, a fiúkon egészen az ágyékig hasított, fûzõvel szorosra húzott body. Minden elõadó tüllszerû, könnyû anyagból készült, áttetszõ, fehér, tépett inget visel, melynek ujjai térdig lógnak, ha lógni engedik õket. De ez ritkán fordul elõ. A nyolc elõadó éppencsak követhetõ, örvénylõ, organikus koreográfiával tartja feszes éberségben figyelmünket. Forgószelet adnak, mely olykor-olykor kilóg a színrõl, hogy ilyenkor csak néhányuk legyen látható, hogy aztán mind megtestesüljenek megint. A Leraigne összes táncosa fõszereplõ: mindenki történik, ha a motolla néha megáll, a kimerevedés súlyosan feszül. A pillanatokra nyugvó testek zihálva lüktetnek, hogy David Linton rafinált, acid-house jellegû, dübörgõ kompozíciójának (melyet a koreográfus meghívására, a táncmûhöz készített) egy-egy apró taktusára újra mûködésbe lépjenek, mint egy áttét egy óriás mechanikában. A zene – mely hatalmas hangerejével, monoton alapjával úgy érezzük, még szívritmusunkat is átprogramozza – kiváló választás volt Petronio részérõl. Mikor elválik, hogy az erõs (szinte erõszakos) taktusok ellenében, a szekunder zenei fragmentumok a koreográfia ütemének meghatározói, nyugszunk bele elégedetten a választásba. A nézõteret is finoman recegtetõ zenére kicsit hosszúnak érezhetõ, de kiváló elõadókkal elkészített, és/így élvezetes alkotást látunk. Petronio itt sem cselekményt beszél el: ennek ellenére válik ismerõssé, elgondolkodtatóvá a lenyûgözõ tudású (bár nem mindig pontos) táncosok egy-egy mozdulata. Ezek között szabályosak, ámulatba ejtõek ugyanúgy vannak, mint a koreográfus által „rontott", táncszlengesített elemek, melyek a drámai hatást növelik. Ez utóbbiak úgy hatnak, mint mikor vadászfilmekben kecses mozgású, szép vad meglövetését látjuk: a mozdulatok hirtelen megrogynak, az ível elnehezülnek: a csoda megáll, az elõbb még kecsesen szökkenõ test a következõ pillanatban kínban vergõdik. Az elõadók itt szét és szétválnak: kisebb, mozgó egységeket figyelhetünk meg: kettõsök-hármasok kiscsoportos foglalkozásaiban gyönyörködhetünk. A harmadik darabbal így az est is súlytalanul zárul: mintha valahol egyszerre le kellene oltani a lámpákat, hiszen haza kell menni, mert kell lenni végének. Az erõ és látvány kiszalad a szabadba, hol vár egy könnyû nyárest ígérete.
