Solothurn (Svájc),
Kunstmuseum Solothurn, Graphisches Kabinett
1998. május 17–augusztus 2.
„A Keleti-tenger heringjei / kisebbek, mint az Északi-tenger heringjei; / tócsáról tócsára / elbeszélt történeteik is / egész másképp szólnak.” 2
Író vagyok vagy képzõmûvész? – ezt a címet adja az író és képzõmûvész Günter Grass az „art” mûvészeti magazinban 1980 novemberében közzétett esszéjének. A rövid szövegben azt az oly sokat firtatott kérdést tematizálja, hogy vajon az irodalom vagy a képzõmûvészet játszik-e meghatározóbb szerepet életében – egyre hevesebb érveket hozván fel amellett, hogy a kérdés alapját képezõ „vajon” és „vagy” egyaránt értelmetlen. Válasza végül így szól: „Mindig rajzolok, akkor is, ha nem rajzolok, mivel éppen írok vagy koncentráltan semmit teszek. Rajzolás közben pedig olyan mondatok íródnak tovább, melyek kezdete egy másik papírlapon áll” – így a szobrásznak tanult, majd grafikussá, újabban pedig festõvé lett író.
Grass 70. születésnapjára képeket versekkel ötvözõ, verseket képekkel kiegészítõ és értelmezõ gyönyörû képeskönyvvel ajándékozta meg magát – s unokáinak „egyre népesebb táborát” –, a göttingeni Seidl-kiadó pedig ugyanezt tette az utóbbi években egyre elégedetlenebb és a Grass ténykedését egyre kedvetlenebbül követõ rajongókkal. Talált tárgyak nem olvasóknak (Fundsachen für Nichtleser) a szerzõ által „ Aquadicht ”-eknek – „aquamények”-nek, „vizes versek”-nek – nevezett munkákat tartalmazó kötet címe. Legújabb mûfaját így definiálja Grass a könyv egyik versében: „Az aquamények versek, melyeket / teli tuborgos üvegek, / vízben oldódó festékek, / jóllakott ecset / és tágra nyílt szem segítségével állítok elõ; / ja, igen, papír is kell hozzájuk.” 3
Günter Grass vizes versei különös csendéletek: három pipát ábrázolnak néhány szétszórt gyufaszállal, vagy kiterített nyulat, szétlapított békát, egy tál cseresznyét, tucatnyi vargányát, színes gombokat, két piros széket, égbõl hulló madártollat, tücsköt-halat-pókot-csigát, madárfészket, palatáblát, protézist, régi hátizsákot, egy pár kitaposott cipõt, kaktuszt, kerítést, kiömlött tintát, heringeket, kakashalat, elfogyasztott kakashal csontvázát, repceföldet, írógépet, kalapácsot, üllõt, baltát, almával telt kosarat, egy zsák szétgurult diót, feketévé szikkadt napraforgót, üres csigaházat – vízfestékkel, gyors, magabiztos mozdulatokkal papírra vetve. A képek nagyon hétköznapi, meghatóan egyszerû és jócskán szentimentális témáit néhány soros versikék teszik teljessé. A rövid mondatok egybeolvadnak a csendélettel, beleépülnek a tájba, kiegészítik a festményt. Mert: „Csak a papír fehér. Össze kell kenni, éles vagy megtört kontúrokkal kell életre kelteni vagy szavakkal benépesíteni, melyek a valóságot mindig újra és minden alkalommal másképp beszélik el.” (art, 1980)
A versek szerelmesek („Neked. / Üres cipõm útitervekkel van tele, / s ismeri a kerülõutakat, / melyek mind Hozzád vezetnek.” 4 ) és viccesek („Óvatosságból / kellene tartani / a házban egy talicskát. / Egyszer csak eljön látogatóba / egy õsrégi ellenség, / holtan csuklik össze, / és mit csinálunk vele?” 5 ), szomorúak („A naplóból. / Megint egy nyúl, ezúttal egy fiatalabb, / amelyik fennakadt az eprest védõ hálóban, / és kapálózás közben megfulladt.” 6 ) és szépek („Táncba meredve / telel át a kert. / A fák között / a nyulak ákombákomja / és az én lábnyomom, / recsegõ hóba öntve.” 7 ) és õszinték („Öreg olivettim / a tanú, hogy milyen szorgalmasan hazudok, / s változatról változatra / egy elütéssel közelebb vagyok / a valósághoz.” 8 ).
A színek kékek, sárgák, zöldek, barnák és pirosak, élénkek és sápadtak, a kontúrok hol jól kivehetõek, hol elmosódottak. A döglött madár barna, a tizenegy döglött légy kékesfekete („Munka után”). A szerelmes vers rózsaszínekben játszik („Vallomás”), a kerti slag kék, piros, zöld és sárga csíkokból áll össze („Ezen a száraz nyáron”), a hõn szeretett feleség mindenüvé magával hurcolt kispárnája türkizkék („Ute párnája”), a papírt nedvesítõ szivacs sárga („Szivacsom”), miközben a háttér zöldekben, barnákban, kékekben, sárgákban pompázik.
117 ilyen verses festmény készült, az egymást követõ évszakok rendje szerint felfûzve, naplószerûen tudósítván Günter Grass egy teljes esztendejérõl – az 1996-os évrõl. „Egy hosszú prózafázis után leporoltam vízfestékes dobozomat és elkezdtem a természetben festeni. Egy bizonyos idõ eltelte után aztán jelentkeztek a szavak. (...) És a szavak rövid, csupán pár sort számláló versekké álltak össze. Rögzítésükre közvetlenül az aquarellben került sor, közvetlenül a csendéletbe, a tájképbe belekomponálva.” – nyilatkozta a képek keletkezésérõl Grass a könyv megjelenése kapcsán adott egyik interjúban.
Talált tárgyak: egyszerû szavak, áttetszõ, könnyed színek, tiszta formák. Egyszerû, õszinte, olykor egészen intim vallomások. Günter Grass ezideig bizonyára legszemélyesebb szövegei a kedves és az északnémet táj iránti szeretetrõl, kedvenc ételekrõl, a hétköznapok tárgyairól, a távoli múltból hirtelen felbukkanó emlékekrõl, öregedésrõl és halálról – melyekért Günter Grasst végre ismét lehet úgy szeretni, mint a Bádogdobért.
1
A Keleti Tenger
heringjei (Die Heringe der Ostsee). In: Günter Grass:
Fundsachen für Nichtleser.
Für meine Enkelkinder in wachsender Zahl. Göttingen: Seidl 1997.
136. o.
2
Günter Grass
aquarelljeinek kiállítására az évente
megrendezésre
kerülõ rangos
eseménysorozat, a Solothurni Irodalmi Napok (1998. május
22–24.) keretében került sor. Az elsõsorban fiatal svájci
szerzõket bemutató három nap záróprogramja
Grass jó egy órás felolvasása volt.
3 Aquamények (Auqadichte). Uo. 68. o.
4 Neked (Für Dich). Uo. 125. o.
5 Óvatosságból (Vorsorglich). Uo. 119. o.
6 A naplóból (Aus dem Tagebuch). Uo. 40. o.
7 Táncba meredve (Im Tanz erstarrt). Uo. 237. o.
8 Öreg olivettim (Meine alte Olivetti). Uo. 43. o.
