A Seita Múzeum és Galéria kiállítási programját mindig érdemes figyelemmel kísérni, mivel annak összeállítását sem pénzügyi szempontok, sem a divat, sem az állami múzeumokat felügyelõ hivatalok beleszólása nem befolyásolja. Tulajdonosuk, a S.E.I.T.A. gyufa és dohányáru gyártó, állami monopóliummal rendelkezõ vállalat, hogy rokonszenvesebb színben tûnjön fel, az egészségkárosító termékeibõl származó hatalmas nyereség egy részét a mûvészetek pártolására fordítja, így a múzeum-galéria mûködésének anyagi hátterét is biztosítja. A többi pedig már a múzeum vezetõin múlik, akik hol méltatlanul elfeledett, e századi nagy mûvészeket, hol kevéssé ismert, de ígéretes kortárs alkotókat mutatnak be. Ez utóbbiak közé tartozik a lengyel Ludwika Ogorzelec.
A megnyitót megelõzõ napokban nagy feltûnést keltett a múzeum épülete elé érkezõ teherautó, amelyrõl hatalmas mennyiségû faágat pakoltak le. Azután pedig az nyújtott látnivalót a környék lakóinak és járókelõinek, ahogyan az összevissza halomba dobált ágakból lassanként megszületett a mû. Ludwika Ogorzelec bemutatott alkotásainak egyike ugyanis a helyszínen készült, és csak rövid ideig tart létezése: a kiállítás befejezése után szétbontják, mint eddig már annyi más szobrát. Legutóbb egy párizsi galériát töltött meg A fa címû kompozíciója, az alagsortól a földszinten át az utcai homlokzatig. A kérdésre, nem sajnálja-e alkotásai mulandóságát, azt válaszolja: „A pillanat gazdagsága éppoly fontos, mint az öröklété. Tevékenységem indítóoka egyébként is inkább a keresés, mint a mûalkotás létrehozása. A tudás és a tapasztalat szerepe nálam épp oly fontos, mint az intuícióé. ”
A tér kikristályosodása címet viselõ, több részbõl álló alkotás „törzse” a mennyezetrõl indul el, hogy azután néhány méterrel távolabb földet érve, egy üvegfalon túl, az utcán folytatódjon, így teremtve kapcsolatot a kint és a bent között, egyúttal érzékeltetve azt is, hogy az ember törekvéseiben mindig tovább és tovább kíván és tud menni. Az eleinte sûrûn rakott, vékony, hántolt faágak fokozatosan vastagodnak és ritkulnak, egyre nagyobb teret adva az „üres"-nek, ami Ogorzelec számára épp úgy anyagot jelent, mint a fa. „ Számomra a tér is anyag, a térben sok minden történik, fizikai, kémiai folyamatok, amit a szem nem érzékel. ” A központi szobrot mennyezetre felfüggesztett kisebb, törékeny, légies elemek veszik körül, arra csábítva a nézõt, hogy megérintse azokat. Akkor életre kelnek, forognak, libegnek, himbálóznak, úgy töltve ki a teret, hogy azt az érzést keltik, a tér valóban a több darabból álló mû szerves része. Nemcsak a látvány, de a mûvész absztrakt látásmódját kifejezõ, A tér kikristályosodása cím is arra enged következtetni, hogy Ludwika Ogorzelec – talán tudtán kívül – a francia Le Ricolais szellemi hagyatékának folytatója. Le Ricolais, akit Malraux a „térbeli struktúrák atyjának” nevezett, tudományos ismeretek alapján, a kristályosodás folyamatát, az állatvilágot, elsõsorban a gömb alakú egysejtû sugárállatkákat tanulmányozva fejlesztette ki a térbeli és építészeti struktúrákról szóló teóriáit, amelyek igen közel állnak a lengyel mûvész kutatási területéhez.
De a mozgás és az egyensúly kérdése is régóta foglalkoztatja Ogorzelecet. Néhány évvel ezelõtt készült Egyensúly sorozatából láthatunk néhány, „keljfeljancsi” módra billegõ vagy bonyolultabb mozgásokat végzõ mobilszobrot, amelyeket ugyancsak faforgácsból, gallyakból, farönkökbõl állított össze ragasztással, csapolással. Ezek az elõbbivel ellentétben „maradandó” alkotások, és már sok kiállításon szerepeltek. Ludwika Ogorzelec munkái – egyik kritikusa szerint – Viera da Silva festményeihez hasonlíthatók, három dimenzióban, míg egy másik kritikus, a kortárs képzõmûvészet kiváló ismerõje, I. Goldberg közeli rokonságot érez Naum Gabo, Pevsner, Kobro és Max Bill alkotásaival, akik valamennyien egyéni eszközökkel, de „világosan, matematikai képletekhez hasonló meghatározottsággal igyekeztek kapcsolatot teremteni a tömeg, a vonalak és a környezet között". Ogorzelecnél a környezet a mû szerves része, legyen az egy galéria, egy kápolna vagy Kréta szigetének kopár sziklái * , a faágak pedig, melyek vonalait a természet alakított ki, nem egyszerûen eszközként, hanem mint a mûvész „alkotótársai” vesznek részt egy új valóság létrehozásában.
Az 1953-ban született lengyel mûvész a wroczlavi Képzõmûvészeti Fõiskola elvégzése után röviddel Párizsban telepedett le, ahol három éven át a mai francia szobrászat egyik legkiemelkedõbb képviselõjének, Césarnak a mûtermében tanult és dolgozott, majd ösztöndíjjal hosszabb idõt töltött Svédországban és az Egyesült Államokban. A közelmúltban állították fel egy üvegbõl készült köztéri alkotását a franciaországi Grignan-ban.
* Geneva Anderson: III. Minos Beach Mûvészeti Symposium, BALKON, 1993/9