„Felfedni a szépség titkát, akár mûvész alkotta, akár a természetben született, eljátszani a kétféle teremtés vizuális kétértelmûségével, az être nature kiállítás egyesíti a mûvészetet és az elevent. A világ minden tájáról meghívott kortárs mûvészek alkotásai a mai esztétikai törekvések összegzését adják, egy sereg olyan kérdést tesznek fel, melyek végigvonulnak a festészet történetén.
A kiállítás vizsgálja a mimézist, a kölcsönös kapcsolatot mûtárgy és természet között, eljátszik az illúzióval, bámulatba ejt, aktivizálja és megzavarja az érzékeket. Megjelenik a másolat, a tükrözés, az áthelyezés és a bizonytalanság fogalma, az être nature a vizualitás kiállítása. A kétség az illúzióból és a kétértelmûségbõl születik: mûvész kezébõl keletkezett-e vagy egy természeti ready made-del állunk szemben. Mindez – és ez a lényege ennek a projektnek – elgondolkodtat azon, hogy mi is az a mûalkotás.”
Az ingyenes és igen informatív
szórólap bevezetõje nagyon precízen határozza
meg a kiállítás programját. Nos, valóban
errõl van szó. Mi mesterséges és mi természetes?
Ez a kiállítás bebizonyítja, hogy a két
vagylagos fogalom között van átmenet. Matematikailag:
a két halmaz között van metszet! De hát akkor hová
tegyük a mûtárgyat? Egyáltalán, mit nevezhetünk
mûtárgynak?
Írhatnám, hogy na, igen, ebben a mai világban már semmirõl sem lehet tudni, hogy valójában micsoda, és elsõsorban semmi sem az, aminek látszik, de azért ennyire! A látvány, a vizuálisan megjelenített kölcsönhatás döbbenetes. A látogató a végén már tényleg nem hisz a szemének. A thaiföldi megkövesedett bambuszgyökér ( Anne és Jacques Kerchache gyûjteménye) képcéduláját háromszor is el kellett olvasnom, mert nem akartam elhinni, hogy ezt a remek absztrakt szobrot nem ember készítette.
Vija Celmins , New Yorkban élõ, litván származású mûvész „talált tárgy” jellegû köveket mutat be, csakhogy mindegyikbõl kettõ van: két teljesen egyforma talált kõ, szóval csak az egyik lehet talált, de az is lehet, hogy egyik sem az. Az akadémiák alapelve (így vagy úgy „a természetet kell másolni") van itt nekünk demonstrálva. A mûvész imitálni tudja a természetet, létre tudja hozni azt, amit Isten teremtett. Sõt, a természetben hosszan lejátszódó folyamatok (kopások, elszínezõdések) végeredményét is tudja reprodukálni.
Huang Yong Ping hátán kígyót hordozó teknõst ábrázoló kínai bronz szobrokat tesz egy ketrecbe valódi élõ kígyókkal és teknõsökkel.
Marc Couturier bronzból készített avokádóhéjat, falevelekrõl készült, gondosan formára vágott fotókat helyez kartondobozokba, Thomas Demand papírból készít zöld leveleket, míg Giuseppe Penone opálosan áttetszõ kristályból készít faágakat, melyeket aztán valódi fák közé helyezve, az intézet kertjében állít ki.
Az ékszerbolt kirakatokra hajazó installálásban kiállított rovarok (Anne és Jacques Kerchache gyûjteménye) színes, fémes csillogásukkal megannyi ötvösremekre emlékeztetnek, de olyannyira, hogy bizonyosságot ismét csak a képcédula adthat. A gombostûre felszúrt rovarok mellett Hubert Dupart élõ vízi rovarjait tekinthetjük meg egy dizájnos plexi tartályban, amint a természetes anyagok hiányában a mûvész által odakészített aranylapocskákból, aranyrudacskákból, drágakõdarabkákból építik házaikat. Mindezt egy nagyméretû képernyõn is figyelemmel kísérhetjük. A színek, a fények és a csillogás leginkább az ötvenes évek ezeregyéjszaka-filmjeinek kincseskamráira emlékeztet. Ugyancsak az õ mûve egy, a koraközépkori mesterek technikáját megszégyenítõ precizitással kivitelezett, elefántcsont lapocskákkal borított faág.
Szerves anyagokat: körmöt, hajat, tollat használ Tim Hawkinson biológia-szertárba illõ, rendkívül finom, pici szobraihoz (madárcsontváz, tojás).
Yukio Nakagawa,
idõs japán
mûvész nagyméretû, színes fotóin
organikus, de ennél pontosabban nem mindig azonosítható
dolgokat mutat be. Ezek az intenzív mûvek a dolgok elevenségét,
élõ mivoltát, magát az életet közvetítik,
megszabadulva a konkrétság kötelékeitõl.
A természet és a geomertia kölcsönhatásával foglalkozik Wolfgang Laib földre szórt pollen-mûve, valamint Olaf Nicolai kis sziklakertjei, melyek ismét elbizonytalanítanak a léptékeket illetõen: egy valóságos hegyoldalt látunk, a növények igazaiak, élõk, de hát közben az egész egy fél négyzetméter sincs. Egyáltalán nem terepasztalra utal, olyan, mintha egy valódi táj háromdimenziós fotóját néznénk.
Emellett még láthatók megszokottabb, a land art vagy az organikus mûvészet kategóriájába sorolható darabok, mint Andy Goldsworthy fatuskókból rakott gömbje, Frans Krajcberg nagyméretû faszobrai vagy Ana Mendita természeti környezetben, természeti anyagokból kirakott testformái vagy David Hammons hajas kövei.
A kiállítás végére a látogató kissé elszédül az erõs vizuális ingerek hatására, valamint attól, hogy állandóan a bolondját járatják vele. A kiállított mûvek önmagukban is jók, de a lényeg mégis a kontextus, a kiállítás alapgondolata. Érdekes élmény. Aki teheti, nézze meg!