A legrégebbi
Amióta múzeumok vannak, az építészek a legméltóságteljesebb falakat és a legbeszédesebb homlokzatokat igyekeznek kitalálni számukra. Így van ez az utóbbi évek új modern mûvészeti múzeumaival is. Berlinben, a kortárs mûvészetet bemutató Hamburger Bahnhof tavalyi átadása után, 1998 júniusában nyílt meg a város régi festészeti gyûjteményét klasszikus formában bemutató újraegyesült Képtár. A korábban belakott múzeumok helyett – Königliches Museum (1830), Kaiser-Friedrich-Museum (1904), Deutsches Museum (1930), a háború után megosztva Bodemuseum és Dahlem – vadonatúj épületben és vadonatúj helyen.
Berlin legrégebbi múzeumának története akár a hányattatott német történelem metaforája is lehetne. A 19. században összehordott gyûjtemény – melynek mai koncepciója nem sokban különbözik az eredetitõl – a legromantikus értelemben a képek szent házának, a „valódi” mûélvezet szakrális tantermének készült. A felvilágosodás ideológiájából kinõtt nyilvános múzeumok eszméje elsõsorban a mûvészeti akadémiákat szolgálta: a bennük õrzött képek másolása festett, szavakkal történõ leírásuk pedig írott formái voltak az emlékezetnek. Az intézmény téves görög genealógiája pedig azt a tévhitet keltette, mintha a múzeum mindig is az európai kultúra része lett volna. A történet ennél, tudvalevõleg, sokkal prózaibb: a múzeumok többsége szekularizáció, illetve – a szekularizációt elkerülendõ – egy-egy fejedelmi gyûjtemény liberalizációja révén jött létre.
Mivel azonban a berlini és környékbeli kastélyokat díszítõ képek között kevés „múzeumképes” akadt, az újonnan kiképzett múzeumi szakemberek feladata lett a hiányos mûvészeti örökség pótlása. Nagyvonalú és kiváló ízlésrõl tanúskodó beszerzések révén a berlini mûvészettörténet és múzeumpolitika igen gyorsan páratlan hírnévre tett szert Európában.
A Berlinben 1830-ban megnyitott Királyi Múzeum (Königliches Museum) alapját két magángyûjtemény alkotta: Marchese Giustinianié és Eduard Solyé. Elõbbit 1815-ben, utóbbi 1821-ben szerezték meg a múltszázadi kurátorok. A múzeum anyaga ezután már csak kisebb gyûjteményekkel bõvült. Az intézmény legnevesebb igazgatója, Wilhelm von Bode tudatosan csak olyan kiemelkedõ értékû darabok beszerzését támogatta, melyek a múzeum gyûjteményébõl összeálló mûvészettörténeti panoráma hiányosságait pótolták. Bode új kiállításmódot is álmodott a kincsekhez: ez valósult meg az 1904-ben Frigyes Császár Múzeum (Kaiser-Friedrich-Museum) néven megnyitott „reneszánsz múzeum”-ban.
A 30-as évek óta katasztrófák sora sújtotta az addig prosperáló intézményt. A legnagyobb veszteséget az 1945-ben (máig nem bizonyíthatóan) elpusztult 434 nagyformátumú kép jelentette. A háború után a múzeum is két részre szakadt: keleten a Bodemuseum , nyugaton a Dahlem õrizte a véletlen folytán hozzájuk került képeket. A történet idén zárult – úgy tûnik, happy enddel: ismét egy fedél alatt, új épületben látható az európai festészet alakulását a kezdetektõl a klasszicizmusig bemutató gyûjtemény.
Varietas
Az elmúlt évtizedekben alig fordult elõ, hogy új épületet emeltek volna régebbi mûvek kiállítására. A hagyománynak megfelelõen – a háborút követõ idõszakokhoz hasonlóan – inkább újjáépítik, átalakítják, bõvítik a régit: többnyire új szárnnyal (National Gallery, London – Robert Venturi) vagy épületen belüli átalakításokkal (Louvre, Párizs – I.M. Pei).
A kiállítási koncepció persze a régi múzeumokban is jelentõs változásokon ment át: az egykoron az épületek kincseinek kiemelkedõ értékét hangsúlyozó dekoráció és pompa szinte teljesen eltûnt. Egyszínûek lettek a falak, hézagosabb a festményeket elhelyezése. Semleges falakon egymástól jól elválasztott mestermûvek biztosítják a szemlélõ meditatív elmélyülését. A mûalkotás esztétikai élménnyé vált.
Az utóbb néhány esztendõt ismét a régebbi elképzelésekhez való visszatérés jellemzi: a Potsdami Képtár pl. egy 18. századi múzeumi modellt élesztett újjá, a Drezdai Képtár ban pedig nem csupán Gottfried Semper reneszánsz építészetének rekonstrukciójára és falfestmények feltárására került sor, de a képeket is a századelõn divatos módon két egymás fölötti sorban függesztették fel.
Kulturfórum
A régi mûvészetet bemutató gyûjtemények többsége tehát a régi helyén található, s csak különleges esetben kaphat új épületet. Például természetesen Berlinben. Ahol hosszadalmas viták után 1991-ben eldõlt, hogy a Kulturfórum on – mintegy a berlini múzeumok történetével való demonstratív szakításként – megkezdõdhetnek a leendõ Képtár építése.
Az elõzmények: a Porosz Kultúrjavak Alapítvány (Stiftung Preußischer Kulturbesitz) 1963-ban határozatot hozott egy, a nyugat-berlini múzeumok újrarendezését célzó átfogó építészeti programról, melynek megvalósítása után a Dahlem a néprajzi és az ázsiai mûvészeti múzeumoknak, Charlottenburg a régészeti gyûjteményeknek, az újonnan létrehozott „ Kulturforum ” múzeumai pedig a nyugati mûvészetnek adnának helyet. Az 1985-ben itt megnyílt, R. Gutbrod tervei alapján készült Iparmûvészeti Múzeum (Kunstgewerbemuseum) a közvélemény és a médiák meglepõen egyhangú tiltakozását váltotta ki. A komplexum új igazgatója, Wolf-Dieter Dube új pályázatot iratott ki a további épületekre, s így kapott 1986-ban a müncheni „Hilmer und Sattler” iroda megbízást a Képtár megtervezésére. Ennek alapjait – az újraegyesülés után kirobbanó viták után – rakták le 1991-ben.
Hilmer & Sattler
A régi mûvészet új múzeumának épülete kívülrõl esetlennek tûnik, jóllehet a homlokzat a maga rusztikus fekete gránittalpazatával és falainak világos színû terrakotta lemezeivel szinte toszkán illúziókat ébreszt. Mintha a felületet megbontó, funkciótlannak tûnõ vakablakok – melyek a belsõ tér szempontjából ugyan meghatározó szereppel bírnak – ártanának legtöbbet a kompozíciónak. A déli szárny oldalában a Villa Parey romos maradványa tûnik ki: ez a gründolás korabeli homlokzat még pusztulásának sebhelyeivel is Berlin aranykorát idézi. Barátságtalan hát az elsõ benyomás, amit csak fokoz a bejárathoz vezetõ hosszú és sivár út, a szerényen „Piazzettá”-nak nevezett bizarr betontömeg látványa. A rideg bejárati csarnok – a Gutbrod-i éra kövülete – tovább fokozza lehangoltságunkat, mely egészen addig eltart, míg az egyik hátsó sarokból egy keskeny átjárón keresztül az új épület elsõ új terébe jutunk: egy rotundába. E monumentális, mégis könnyed és lebegõ pszeudoszakrális tér két oldalából nyílik a múzeum két szárnya, egyenesen továbbhaladva pedig egy háromhajós oszlopcsarnokba, a hosszan elnyúló múzeum-katedrális építészeti középpontjába érünk. A fenséges csarnok a maga 11 boltszakaszával, sátorszerû tetejével és üvegkupolájával semmi funkcionális szerepet nem tölt be: a falak fehérek és üresek, az oszlopok szabályszerûen sorakoznak egymás mögött, s rendjüket csupán Walter De Maria vizes szobra bontja meg.
A kút
A
Képtár
számára
készült és De Maria land art munkáival – leginkább
a
Lightning Field
del – rokon szobor 27 különálló
alkotásból tevõdik össze. Minden egyes darab
három, 50 cm magas, poligonális és csillogó
acélrúdból áll – 30,5×683 cm-es gránitlemezen.
A munka – címének (
The 5-7-9 Series
) megfelelõen
– öt-, hét- és kilencszögû rudakból
épül fel, az adott számokból adódó
valamennyi lehetséges matematikai kombinációt kimerítve.
Az így létrejött három csoport a „primary”, az
„asymmetrical”, ill. a „symmetrical”. A sekély vízbe helyezett
szobrok három sorban kilencesével elrendezve – ugyancsak
gránitlapok keretezte – téglalap alakú mezõt
képeznek.
A 27 egymástól egyenlõ távolságra lévõ szobor egyszerre kelti egység és dinamika benyomását. Az alaposabb szemlélõdés során a legkölönbözõbb tükrözõdéseket, szimmetriákat és inverziókat véljük felfedezni, szinte lenyûgöz a formák sokfélesége. Valóságos meditációs objekt, koncentrált szellemi hely De Maria kút-szobra: individualitás és diverzitás, technikai tökéletesség és energia, feszültség és mozgás sugárzik a kompakt, hermetikus kúdrendszerbõl. A fent a lenttel, a lent a fenttel köttetik össze, a behatárolt és kijelölt mezõk változatos konnotációkat és asszociációkat ébresztenek. A szobor pozitív kontrasztot jelent a múzeumban kiállított festményekkel, a közös vonás pedig a meditációra való felhívás.
Fény & tér
A tökéletes elmélyülést szolgálja az épület legtöbbet dícsért újítása: a termek megvilágítása is. A mûalkotások hatását ügyesen manipuláló fény a Képtár központi eleme lett. Tisztán felülrõl megvilágított, az oldalfénytõl következetesen elzárkózó múzeum nem volt eddig Berlinben. Az ún. „müncheni hagyomány” Klenze Alte Pinakothek jára megy vissza, melynek középsõ termeiben elõször alkalmazták a megvilágítás ezen, a 19. századi mûtermekbõl eredeztetett módját, mely – a korabeli elképzelések szerint – egyedül alkalmas arra, hogy az „intim mûkedvelõ” a mûalkotás valódi értelmét feltárja.
A kizárólag felülrõl jövõ fény, a képek üvegezésérõl való lemondás, a szemmagasság respektálása, a feketére pácolt parketta és nem utolsósorban a falak matt tónusú (ezüstszürke, acélkék, világoszöld, fréz) bársonyborítása szinte haptikus közeliséget eredményez.
A képek
Már az elsõ igazgató, Gustav Friedrich Waagen két „részlegre” osztotta a gyûjteményt: az olasz, illetve az északi „iskolák”-ra. A régi koncepció az új kiállítás elrendezését is meghatározza: a baloldali ösvény Európa északi részén, az ónémet és holland tartományokon vezet végig, a jobboldali olasz, francia és spanyol mûveket mutat be lértejöttük sorrendjében. A két útvonal az európai 18. század mestermûveinek helyet adó termekben találkozik. A bejárható 59 terem patkószerûen fogja közre az oszlopcsarnokot, ahonnan számos oldalbejárat is vezet az egyes kiállítótermekbe. A kiállított 1116 kép között számtalan a remekmû, a súlypontot a holland, olasz és német festészet alkotja, kevesebb a francia, spanyol és angol reprezentáns. Az iskolák és mûvészek teljességét tekintve – szakemberek szerint – csak a londoni National Gallery hasonlítható a gyûjteményhez.
A régi mesterek gyûjtése a 19. század szenvedélye volt, a velejáró tudás pedig egyfajta megemlékezés egy letûnt nagy kultúráról. Berlinben a Képtár megnyitásával immáron négy múzeum (gyûjtési területük idõrendjében: Gemäldegalerie, Nationalgalerie, Neue Nationalgalerie, Hamburger Bahnhof) szolgálja számtalan remekmûvel a festészet történetének enciklopédikus teljességre törekvõ bemutatását.