Sebõk Éva mûvészetében a szokottnál fontosabb a festészet manuális és anyagi része.
Állítása egyszerû: az anyag karakterének megtalálása nemcsak formai, hanem tartalmi kérdés is, és optimális esetben mindez a kép létrejöttét jelenti.
Sebõk Éva úgy viszonyul az anyagokhoz, mint a képzõmûvészet régi mesterei – még az õskor barlangfestõit is ide értem –, tisztelettel, komolyan, a választás felelõsségével, szimbolikus gesztusával. Ebbõl a szempontból a hagyományok követõjének is lehet tekinteni, de erõs fenntartásokkal, ugyanis másik jellemzõje, hogy kitaposott ösvényrõl tért le, az olajfestészet jól bevált anyagai helyett kátrányt, szenet, homokot, papírt használ. Bebizonyítja, hogy a festõiség így is megvalósítható, de azt is láttatja, hogy nem lehet, és nem is kell ugyanazt a hatást elérni. Az anyag sajátosságaiból kiindulva egészen szokatlan kompozíciós megoldásokhoz jut el, melyek egyik következménye a képi hierarchia, az alá- fölérendeltségi viszonyok megváltozása.
Sebõk Éva figuratív festõként indult. Annak ellenére, hogy a „figuratív-nonfiguratív” a képzõmûvészet egyik fontos ellentétpárja, mûvészetének vannak olyan jellegzetességei, amelyek állandónak nevezhetõk. Nem halmozza a motívumokat, markáns, nagy formákkal dolgozik, ugyanakkor kerüli a felületek kemény, éles találkozását. Tónusai inkább a sötét felé hajlanak.
A kilencvenes évek közepére képei teljesen elvonttá váltak. Bár úgynevezett felismerhetõ motívumai nincsenek, a formák, felületek nem zárják el a képzelettõl az asszociáció lehetõségének utját. A konstruktivitás és líraiság egyidejûen jelentkezik mûvészetében. Ha a mûvészettörténetben keresünk hasonló példát, akkor a colour field festészetet említhetjük.
Pécsi kiállításának címválasztása – „Kátrány és papír” – tömören összefoglalja az elmúlt évek történéseit. Elsõsorban egy kontrasztról szól, a kátrány és a papír vizuális és materiális ellentétérõl. Mindezen túl nagyon fontos szerepe van a lazúrosabb részletmegoldásoknak, a tónusokkal való bánásmódnak. Festészetének kilencvenes évekbeli alakulását jellemezhetjük a kontrasztosság, illetve a tónusosság arányával. Jelenlegi periódusa alapján azt mondhatjuk, hogy az elõbbitõl halad az utóbbi felé.
A kiállításon idõben legkorábbiak a Fekete sorozat képei 1993-ból. A munkák fa alapon olajjal, homokkal, szénnel készültek. A központi motívum egy magas, keskeny, oszlopszerû forma, amely a fehér alapon nagyon határozottan, felkiáltójelként érvényesül. Az erõteljesen érzéki hatású, megérintésre késztetõ formák szélei légiesek, környezetükbe oldódnak. Ezért az ismétlõdõ formák különböznek egymástól, szuggesztív ritmusuk csak bizonyos távolságból hat.
Ez az a képsor, melyen még kapaszkodót találunk a tárgyi világhoz. A motívumok nyíltan vállalják az oszlop jelleget, alulról indulnak és fent lezárulnak. Az ezt követõ mû-sorozatban már nem statikusan kijelölt pontok, hanem a képeken végighúzódó függõleges sávok vannak, így a rögzítettség helyett a vertikális sodrás, a képen túli folytathatóság érzete jön létre. E mûveknél is felfedezhetõ az oszlopszerûség – de itt nem egész formáról, hanem kannelúrákra emlékeztetõ felületrõl van szó. A mérnöki pontossággal kimértnek tûnõ párhuzamos sorok spontán módon alakultak – a festõ bizonyos pontokon elkezdte bedörzsölni a festéket, és e „kitüntetett” helyekrõl haladt vertikálisan tovább.
Ezek a képek a Pompei-ihlette sorozat darabjaihoz tartoznak, s ez egyebek között arra is utal, hogy bár Sebõk Éva mûvei pontosan illeszkednek a kortárs festészet látványvilágába, van egy rétegük, amely kimondottan a régmúlthoz kötõdik.
A formák fokozatos átváltozása, a végsõ szublimáció felveti az egyetemesség kérdését. Mivel a definiált és az érzékileg kifejezett egyetemesség is fikció, inkább az egyetemesség irányába való alakulásról beszélhetünk. Ebben a fokozatban egymás mellett jelennek meg a különbözõ kultúrák, és nemcsak a klasszikus európaiak, hanem a keletiek is. A távol-keleti kultúrákra utal a hosszúkás alakú képek kompozícióinak vertikális sodrása.
A tûzre utaló kátrány és füst révén persze bonyolultabb és mélyebb tartalmi rokonság is létezik. S bár Sebõk Éva nem bonyolódik tételesen részletekbe, a minta számára az, miként terjed ki egy fogalom, az õselemek egyikének érvénye a gondolkodás, a kultúra egészére. Mindaz, ami a tûzben végbemegy, hihetetlenül felfokozott, mindent felgyorsító, szélsõségesen fájdalmas folyamat, és szemben a biológiai égéssel, határt képez élõ és már nem élõ között. Jelképesen fejezi ki a fizikai valóságból a szellemibe való átlépést – a visszamaradt anyagok már nem élettel, hanem emlékekkel, transzcendens tartalmakkal telítettek.
A képek így természetesen szorosan kötõdnek a halál témaköréhez.
Ekkori mûveinek másik csoportja a függõleges irány megtartása mellett két-három nagyobb formát tartalmaz. Itt a fõ célkitûzés a felületek gazdag és sejtelmes kidolgozása (Barna és fekete, Barna és szürke). Szándékosan minimalizálja programját, az azonos színek különbözõ árnyalatnak együttesét, ezek találkozását firtatja a fehér alappal. Az elemi hatás titka: kerülni kell a színorgiát, egyáltalában a sokféle ingert, így jutunk el a képhez és önmagunkhoz.
Váltást hozott az 1998-as év. A korábbi képekre jellemzõ vertikalizmust a vízszintes irány váltotta fel. A festmények színvilága most is hasonló, de úgy tûnik, az „irányváltásnak” fontos következményei vannak: az összhatás nyugodtabb, meditációra inkább késztetõ. Nem is annyira a képet látjuk, mint inkább általa önmagunkat. A horizontalitást ugyanakkor közelíthetjük külvilágból szerzett tapasztalatainkhoz. A képekbe belevetíthetjük egy sajátos, borongós, „sosem volt” táj vízióját.
Sebõk Éva képein a formák mellérendelt viszonyban vannak, egyik sem keríti be a másikat. A mérleg egyik serpenyõjében az adott motívumra jutó felület nagysága, a másikban a telítettség, a sötét-világos arány kerül. Ebbõl jön létre a kompozíciók szinte képletszerû tisztasága. A mellérendeltség egyfajta képi demokratizmus; mûvészi és emberi állásfoglalás.
Nem lehet elvonatkoztatni attól a helytõl, ahol a kiállítás létrejött. A rendezõ, Várkonyi György igen jól kihasználta azt a teret, ami más kiállítások esetében még gátat is jelenthet: itt alig van függõleges falfelület. A gerendák és az õket övezõ fehér felületek ritmusába komponálta Sebõk Éva hasonló színvilágú képeit. A gerendázat keményebb ritmusát lágyítják és ellenpontozzák a térbe belógatott sejtelmes festmény-síkok. A mû és környezetének e remekbeszabott kapcsolata olyan látvány-együttest eredményez, amely szinte már installációként értékelhetõ.