1968-ban, ötven
évvel az önálló állam megalakulása,
harminc évvel München után, véget ért
a csehszlovákok és az oroszok huszonhárom évig
tartó, természetellenes különélése.
A vendégek (az „ötök”) éjszakai bevonulása
világszerte nagy feltûnést keltett, leginkább
azért, mert a csehszlovákok kezdetben sajnos nem bizonyultak
jó házigazdának. De ez már a vendégvárás
idején is elõre vetítette árnyékát.
Mielõtt rátérnék az események 3 higgadt értékelésére, legalább utalnom kell arra, hogy a sajnálatos félreértésért még ma is sokan az oroszokat hibáztatják. Egy másik évfordulós kiadványban 4 fõ helyen idézik Aragon és Böll rasszista rágalmait: „a szellem Biafrája”, „Csehszlovákia kulturális értelemben véve temetõ”. Mindezt a megtévesztett Jirí Kolár kollázsaival próbálják illusztrálni, melyeken a hírhedt költõ és ragasztó a város országos, sõt, helyenként európai hírû mûemlékeit teszi csúffá. Ciklusának a Kafka Prágája címet adta, mintha nem tudná, hogy higgadt keletnémet elemzõk szerint a vendégvárás hangulatát elrontó tömeges mutáció épp a liblicei Kafka-konferencián kezdõdött.
A Kyncl család könyvében van néhány augusztusi fotó. Tankok a prágai utcákon, kíváncsi járókelõk nézik (szabályszerûen „megfordulnak utánuk”, talán még füttyentenek és be is szólnak a ruszkiknak). Háború lenne? Ugyan már – csak túl sokat nézték a szereplõk a vietnami tudósításokat a tévében. A tankok nem azért jöttek, hogy öljenek és romboljanak, csak a szeparálódásnak , az indokolatlan távolságtartásnak vetettek véget. A tankok nem fenyegetõek – inkább bénák és nehézkesek. Mintha a ruszki medve egy óvárosi kávéház márványasztalára csapná a csajkáját, sáros csizmában lekuporodna a kis ülõkére, és biztató mosollyal nézne körül, mintha még azt hinné, hogy itt valaki – pincérnõ, fõnök, vendégek, fiúk, lányok, akárki – mindjárt szóba áll vele. Nem érti, mivel érdemelte ki ezt a hûvös fogadtatást. A távolságot eltüntette, ott áll a szoba közepén, a csehszlovákok meg úgy tesznek, mintha most látnák õket elõször.
Sõt, mesterséges
nyelvi nehézségeket támasztanak. Mintha sose hallottak
volna az õsszláv alapnyelvrõl, IVAN GO HOME feliratokkal
csúfítják el a várost (amikor elõször
látott ilyet, Ivan Kynclben komolyan felmerült, hogy nevet
kellene változtatnia – Ivan volt, otthon is volt, mégis haza
kellett volna mennie). Az oroszok nemcsak szeretetet, tiszteletet sem kaptak
tõle.
Akkor most mégis mi történt itt? Biafra, temetõ – vagy inkább az egyoldalú vonzalom motiválta közeledés férfiasan tartózkodó változatával van dolgunk (éjnek idején rontani a házba, de az utolsó pillanatban mégiscsak úrrá lenni a heves késztetésen)? 5 Próbáljuk kiolvasni a fotókon látható arcokból. A csehszlovákok míszek a vendégekkel, de egymással marha jól megvannak, mintha hirtelen külsõ rendfenntartó erõk vetettek volna véget a már-már orgiasztikus csoportos intimitásnak. Kolja bárgyú mosollyal néz a számára örökre elérhetetlen magaslatokba, a két hülye magyar behúzza a nyakát, még az órajátékra se kíváncsi, mégis nagyobb szakértelemmel szimatol körbe, mint a látvánnyal konvergálni képtelen Kolja. Mintha résnyire nyitott szájjal, fojtott hangon tárgyalnák: csajok is vótak? Semmiben sem, garantált, száz százalékos nyelvi izolációjukban sem bíznak.
De gondolkodjunk egy kicsit a csehszlovákokon is, elvégre mégiscsak nekik van évfordulójuk (még ha már nem is együtt ünneplik). Mi ez a nagy egyetértés közöttük, miért bánnak ilyen durcásan a vendégekkel? Ha ennyire terhükre vannak, miért nem rúgják ki õket? Egyáltalán, ki az úr a háznál? Hát ez az. Képzeljünk el egy kollégiumot. A kollégiumnak természetesen van afféle általánosnak mondható házirendje, de minden szobában hónapok-évek óta szorgosan dolgoznak a házirend adaptálásán és lebontásán.
Itt valami olyasmi történt, hogy a szoba lakói megagitálták a szobapékát, engedje õket este tíz után is bulizni (és persze tartsa is értük a hátát, ha a gyezsurnaja aggódik). Furcsa módon azok kezdték szervezni a mulatságot, akik – jé, annak meg most februárban volt ötven éve! – részt vettek a házirend szövegezésében . A többieket, a legvagányabbakat, akik eleve be se akartak költözni oda, mindez sokáig hidegen hagyta. A megfordult nyúl , a kocsmázásra rákapó neofita stréber diktálta a tempót – és hiába verték a falat a szomszédok: „az anyátok úristenit, hagyjátok má' abba, holnap iskolába kell mennünk”, „dolgozunk, tanulunk, fáradtak vagyunk”. Vagy (több megértéssel): „az ésszerûség határain belül, este tíz óra elõtt, ha készen vagyunk a házi feladattal, magunk sem vetjük meg az ilyesmit...”
Éjfél után már nem bírták tovább, berontott az R-Gárda. Fölkapcsolták a villanyt, kikapcsolták a magnót. Hunyorogva néznek a csehszlovákok, rettentõ bunkónak tartanak mindenkit, de ütni nem mernek – ennyi idõ alatt azért még nem felejtették el, hogy a házirendet annak idején õk is aláírták. Mintha eddig is azért érezték volna jól magukat, mert komolyan vették, szó szerint elhitték a házirendet (ilyen drasztikus retorziót nem helyezett kilátásba), már nem érzékelték a verbális szinten túli metakommunikációs jelzéseket. Pedig a házirend nem azért készült, hogy elfogadják és ennek ellenére is jól érezzék magukat, hanem azért, hogy irtózzanak tõle, de ne merjenek tevõlegesen fellépni ellene . Arra nem gondolt annak idején senki, hogy valaki majd olyan jól berendezkedik a világosan megfogalmazott tilalmak között, hogy – betartva a legalapvetõbb elõírásokat (lásd a cipõket az ajtó elõtt) – jóízûen bulizik villanyoltás után, abba se akarja hagyni. Maga a szobapéká is teljesen meg volt rökönyödve (nem csoda, egy húron pendült): „Kommunista becsületemre esküszöm, még csak nem is sejtettem, hogy a Szovjetunió katonai erõvel akar ellenünk beavatkozni. Hogyan történhetett ez meg... Egész életemet a Szovjetunióval való együttmûködésnek szenteltem – és ezt tették velem, ez életem tragédiája.” 6
A gárda pillanatok alatt rendet csinált. A két szájbalökött magyar gárdista egyoldalú cinkossággal megkérdezte: be vagytok lõve, mi (a Moldvába), azért látjátok olyan cakkosnak a házakat? A csehszlovákok tiltakoztak – mondták, hogy filmklubot is csináltak (a kollégiumban, de a saját ízlésük szerint). Aztán egymás közt még huszonegy évig vitatták: éjfélkor abba kellett volna hagyni, vagy csak le kellett volna halkítani a zenét – vagy bulizni végig, amíg mind egy szálig ki nem rúgják õket a kollégiumból. De az éjszakai bevonulás után fél évvel hoki világbajnokok lettek, mintegy revansot vettek a gárdától elszenvedett atrocitásokért. Rögtön kitódultak a fõtérre, bebaszták az AEROFLOT kirakatát – utólag igazolva azt az õsrégi törvényszerûséget, hogy minden felügyelet nélküli összejövetel garázdasággal végzõdik.
Kolját jó két évtizeden át nem fõbérlõként, hanem idegen betolakodóként kezelték. Csakis olyan vicceket meséltek egymásnak, ahol a nyuszika és a medve volt a fõszereplõ. Aztán távozása után a cseh erdõben kitett aprócska Maugli képében vettek búcsút tõle. Mint a rendõrviccben a repülõ, ott messze már csak ilyen picike.
1 Karel & Ivan Kyncl: After the spring came winter, Stockholm, 1983.
2 Petr Pithart: Hatvannyolc, ford. Gál Jenõ, Pozsony, 1993.
3 Nem azért használom ezt a szót, mert elfelejtettem,
hogy a harmincadik évfordulón már kedvemre válogathatok a „bolseviki invázió”-féle vaskos kifejezések között. Egyrészt jólesik a stiláris aszkézis és opportunizmus, a rejtélyes semmitmondás, másrészt pedig épp ennek az írásnak kell tisztáznia, mi is történt valójában.
4 A besieged culture. Czechoslovakia ten years after Helsinki, ed. by A. Heneke et al., Stockholm-Vienna, 1985.
5 Kundera így ír errõl: „A megszállás harmadik napján
Prágából Budevjovicébe autóztam (...), s végig az utak mentén, a mezõkön, az erdõkben orosz gyalogsági táborhelyek voltak. Egyszer csak megállították az autómat. Három katona átkutatta. Mikor befejezték, a tiszt (...) megkérdezte: »Kak csuvjsztvujetyesz?«, azaz: »Hogy érzi magát? Mit érez?« (...) »Ez az egész félreértés – folytatta –, de majd minden tisztázódik. Tudnia kell, hogy mi szeretjük a cseheket. Mi szeretjük magukat! « (...) Mindannyian többé-kevésbé úgy beszéltek, ahogyan õ. Magatartásuk nem az erõszaktevõ szadista örömén alapult, hanem egészen más archetípuson: a viszonzatlan szeretetén. Miért nem akarnak ezek a csehek (akiket mi annyira szeretünk!) úgy élni velünk, ahogy mi élünk? Milyen kár, hogy tankokkal kell megtanítanunk õket arra, mit jelent szeretni! ” (Bevezetõ egy variációhoz, ford. Tegyi Enikõ, in: Kell-e nekünk Közép Európa?, Bp. é.n. 166. o.)
6 Ezt mondta Dubcek 1968. augusztus 20-án éjjel a KB-ülésen. Idézi Pithart (1993), 139. o.