Mûfaját és erejét tekintve páratlan élményben volt része a vállalkozó kedvûeknek, akik egy plakát és egy sok évvel ezelõtti vendégjáték esetleges emléke által vezéreltetve a párizsi Castafiore társulatának elõadására csábultak a Ligetbe. A plakát az egyik legerõsebb volt e színi évadban és egyben hû a darab õrületéhez: rajta egy spiccelõ, harisnyás-lakktopános lábával pálmadíszes riviéra-fövenyre szökkenõ, csíkos ruhás, amorf valami látszik. A képarány szerint égig érõ puttógigász feje helyére egy bélyeg illeszkedik, mely az 1936-os év egy részét áturalkodó, elhíresült VIII. Edwardot ábrázolja profilból (õ mondott le az angol trónról, miután nejül kívánta venni az elvált, amerikai, náciszimpatizáns Wallis Simpsont, választva a szerelmet - és árukapcsolással Adolf Hitlert -, lendületes és megújító brainstormingra sarkallva a korabeli lányregényszerzõket). Ez a montázs bírt tehát hû lenni az elõadáshoz.
A Castafiore által mûvelt, totalitásra törekvõ (tánc)színház példatársulatai közül keveseket láttunk eddig magyar színpadon. Ezt a mondatot pedig akár sztornírozni is lehetne, hiszen amit õk csinálnak, valami olyasmi, amit csak õk csinálnak: nem szerencsés hasonlítgatni semmihez. A komplexitásra irányuló törekvés, a globalitás tekintetében citálhatóak párhuzamok: Nagy József Jel Színháza, Philipp Genty, vagy Philippe Découflé társulatának elõadásai képesek afféle hallucinogén anyagként mûködni, mint Marcia Barcellos és Karl Biscuit, a Castafiore két gurujának mûve. Az általam önhatalmúlag egy csoportba rendezett mûhelyek alkotásainak közössége egyfelõl az organikusan burjánzó színpadi mágián és fékeveszett fantázián, másfelõl lenyûgözõ képességû alkotók rendkívül szoros alkotó-munkáján, teremtõfolyamat-szintézisén alapszik.
A francia vendégtársulat motorja a táncos Marcia Barcellos és a zenész Karl Biscuit. E két, kivételes képességekkel rendelkezõ alkotó szerkesztette meg az Átmeneti zajeffektusok óriás óramûvét, ezt a soha elégszer fel nem nyitható, megunhatatlan varázsdobozt. Hozzájuk csatlakozott a Skall mûvésznéven szereplõ díszletvirtuóz. A Biscuit által készített zenemû/zenei alap/hangmontázs olyan, mint Gaudi Park Güelljének audiális változata: egy-tíz-harminc másodpercnyi hangszalagdarabkák hatalmas mozaikja. Ahogy a katalán építész ásatási törmelékekbõl, vagy a barcelonai szemétteleprõl, porcelán- és üveggyárak hulladékanyagából gyûjtötte össze a több tonna mozaikanyagot, mellyel a lenyûgözõ építményegyüttest burkolta, hasonlóan dolgozhatott Biscuit is. Zenéje faktúráját apró darabokra tört operafelvételek, hangjátékok, beszédek, filmek végtelen sokaságából készítette el, foglalatot képezve egy-egy terjedelmesebb egység körül, olyan biztos kézzel és precízen dolgozva, hogy bizarr építménye milliméterre adaptálható partitúrává válhatott a koreográfus Barcellos fejében. A táncmester alkotása felfogásában tökéletesen illeszkedik a hanganyaghoz: kultúrák, irányzatok, szakmák klasszikus mozdulatait applikálta fel a kortárs tánc szövedékére, majd hintette meg mûvét egészen különleges mozgás-szürrealizmussal. Az általa megalkotott mozgásvilág kényelmesen nyújtózott ki Biscuit ketyegõ, hullámzó, zakatoló zajgépezetének másfél órás futamidején: munkája végeztével audiális jel, effekt nem maradt szárazon.
Az Átmeneti zajeffektusok egy tartalmas, bódult álomhoz hasonlít, amelybõl megokosodva ébredünk. Lényege a szabad asszociáció, a gátlástalan - de nem korhatáros - fantáziálás. Van, hogy azt hisszük, könnyed elõadást látunk, mert úgy tûnik, kreatív gyerekek perzsavásári elõadására estünk be, gyönyörködni. Ahogy Gaudi parkjában egy-egy mozaikos fal tövébe ülve elálmélkodunk az aprópénznyi cserepeken bukfencezõ girlandokon, mintákon, aranyszegélyen. De aztán felállunk, mert fel kell állnunk, továbbsétálunk, és visszapillantva látjuk, hogy egy hatalmas vasbeton hullám aprócska pikkelyeit vételeztük szemre a felület egy soha újra vissza nem kereshetõ pontján. A Castafiore elõadásában mindössze öt táncos és egy polgárian elegáns díszlethordozó mozgatja a látható világot, de csekély számuk éppoly hihetetlen, mint az a tárgyi és kulisszatobzódás, amelynek tanúi vagyunk. A háttér három emelet magas, fehér subafüggönye elõtt guruló faposztamensre szerkesztett objektumok bukkannak fel, nemegyszer másodpercekre csupán. Ahogy a zenei és mozdulatanyag vált át finoman egybõl valami egészen másba - akár jó Dj. keze alatt a ritmusok - úgy alakult át az összkép a színen. Skall díszlet-installációi egy önálló kiállítás mûtárgyai is lehetnének: a posztamensre hegesztett vékony fémpálcák tetején pálmalevelek, egzotikus patások csavart szarvai, szökkenõ halak, ágbogas fémállványon hatalmas rákok, óriásira nagyított emberi szemekbõl egész erdõ látható. Reprókon megjelenik az ötvenes évek amerikai magazinjainak képi világa: összebújó, porcelánfehér ruhás szerelmespár, csillogó karosszériájú álomautó, hófehér ló embermagasságú, lobogó sörényû feje. Meret Oppenheim is megidéztetik: a színre kétméteres, narancsszín plüssbe kárpitolt a betû, dalmata-foltos ötös szám tolatik be. A magasból hirtelen leereszkedik egy gigantikus kalapács. Máskor anatómiai ábrák véletlen találkozását látjuk - a boncasztal elmarad, a költõiség nem - barokk-kori orvosi könyvek metszetes illusztrációi, hatalmasra reprodukált, pontatlan rajzú csontvázak gyülekeznek a színen: egy táncos torzult gyermekcsontvázak kerekekre szerelt rajzait húzza be maga után, mint kisvonatot, köztük cafatokra szedett áriák librettóit tátogják operaházi jelmezes táncosok. Késõbb parádés ruhában torreádor lép színre, kezében ügyesen mozgatott veres posztóval. Érkezõ társa, egy gólyalábas óriásnõ, elkapja a kezét, mire a torreádor kiforgatja kartonra applikált kendõjét, mely habos függönyös színpadot ábrázol, de barokk szoknyakölteménynek is megteszi: a torreádor maga elé kapja azt, immár szende kislányarccal, majd partnernõjével groteszk menüettet lejt. (Mellettük virágcsokorral körítve Szûz Mária egyszerû szobra áll egy lassan körbe forgó posztamensen, a háttérben, oszlopon egy aranyruhás szentet látunk.)
Barcellosék ötletei kifogyhatatlanok: a táncosok a színfalak mögött villámgyorsan alakulnak át meg át: gólyalábakon sétáló tapírfejû márkikat látunk, a már említett szem-erdõben két, derékszögben - nekünk háttal - elõre dõlt táncos oldalaz be, hátranyúlva hiperrealisztikus mûfejeket tartva a feneként. Mi törzsnélküli, hosszúlábú, ugrándozó gnómokat látunk belõlük, és percekig tart, amíg azonosítjuk a látványt. Az elõadás végén a Föld tûnik fel: elõször mint áttetszõ gömb, melyre eltérõ színekkel festették az országokat. Mindez rögtön két példányban: mindkettõt táncosok tartják, akik pórázon repülõt forgatnak fölötte, vagy hajókat úsztatnak a levegõben. Föntrõl aztán aláereszkednek a síkba terített földrészek, csak megkeverve egy kicsit: Skall összekeverte, összetapasztotta egymással a kontinenseket. A térképek alá táncosok érkeznek: ruhájuk vörös, karjuk bokájukig ér. Az ingborította végtag precízen ízesül, a kézfej nagyon realisztikus. Szemünk még tiltakozik kicsit, de aztán megszokjuk ezeket a gibbonokat idézõ, elrajzolt figurákat. Táncuk közben bukkan fel a színen a legbizarrabb humánbázisú figura, amit életemben színpadon láttam. A játékos keze-lába méteres gólyalábakban végzõdik: e négy végtagon lépkedve érkezik. Egész testét csillogó, ocelot-mintás huzat takarja, fején hatalmas, fekete kitinpáncél-szerû rovarmaszk, hatalmas csápokkal és rágószervekkel, szeme mint a szitakötõé. A díszlethordó most szafarizó turistaként érkezik: vakuját vadul csattogtatva követi - a hosszúkezûeket kerülgetve - a lomhán sétáló jelenést. Aztán rájuk borul a sötét.
Kétségtelen, hogy Castafiore elõadásában a vizualitásé a fõszerep, de magasztalóan kell szólnunk a táncosokról is: az öt játékos mozdulatai egy eszköz- és díszletszegény térben is magukkal ragadták volna a szemlélõt; Barcellos jó szemmel válogatta embereit a nehéz feladatra. Örömömre azonosítottam Benoit Petit visszafogottan bizarr, szépséges jelmezeinek álcájában például a francia nemzeti-koreográfus, Philippe Découflé egyik kedvenc táncosnõjét. De nemcsak õ, a már bizonyítottan bizarr jelmezekben is mesteri módon táncoló adott maximálisat az Átmeneti zajeffektusokban . Az öt elõadó testét a legérzékenyebb szeizmográfként használva alakította mozdulatokká Biscuit bonyolult zenei anyagát, humorral, precizitással, okossággal tartotta mozgásban ezt a posztmodern fövenyhordalékból emelt, tûnékeny hang- és látványkatedrálist.