Merényi Endre eredeti foglalkozása szerint elektromérnök volt, akitõl két erdélyi, majd a harmadik, oroszországi hadifogsággal végzõdõ munkaszolgálat után csak a fotói maradtak fiára, az író Lengyel Péterre. Fotók a városról, a szeretteirõl, tájképek és a munkaszolgálat képei. A kiállított képek a feltehetõleg Leica géppel Agfa filmre készült felvételek nyomán készültek, vagy az eredeti negatívról, vagy Merényi saját korabeli nagyításainak reprózásával. A kiállítási anyag készítõinek dicséretére szól, hogy nem lehet elsõ látásra észrevenni a különbséget az eredeti negatívról készült nagyítások és a másolatok között.
A fényképek technikájukban, szenzibilitásukban és tematikájukban jól tükrözik a két háború közti közép-európai fotómûvészet jellegzetességeit. Szándékosan játszik fény és árnyék széles skáláján (amibe olykor kétségkívül besegített egy kis manipuláció a sötétkamrában). Úgy vannak megkomponálva és megformálva, hogy az idõt, a témát és a nézõt meghitt, valamelyest mégis distanciált intimitásba vonja. Merényi bátran használja a vonal, a tér és a tömeg egybejátszását fotografikus történeteinek elmondásában. Az ember, a táj, az élettelen tárgyak egyaránt elemei egy gondosan megkomponált csendéletnek. A fotók egyszerre õriznek mozgást és nyugalmat, közelséget és távolságot, arcot és panorámát különös figyelemmel a látvány öntudatlan elemei iránt - a vertikális és horizontális rácsa, az esztétikai erõ tartja össze, hozza mûködésbe a jelenetet.
Merényi Endre romantikus volt. Többnyire félig lágy fókuszt használt, de lehet, hogy a kívánt hatás elérése érdekében kézzel is belenyúlt a hívóba, megbûvölte kissé a negatívjait. A mindennapi városi élet apró részletei, a városképek, a munkaszolgálat helyszínei, de még a jövõ megsejtése, a társak holttestei is egyetlen történet elemeivé válnak a keze alatt. Még amikor valami szörnyûséget ábrázol, képei akkor is ellenállhatatlanul érzékenyek és drámaiak, olyan szenzibilitás és esztétika felé csábítva a nézõt, ahol eltûnik a távolság a hétköznapi élet normalitása és a rémségek között, amelyek többnyire észrevétlenül a láthatóság körén túl történnek meg.
Ahhoz képest, hogy kis kiállításról van szó, a tematika feltûnõen sokszínû. Budapest örök szerelmesei kedvüket lelhetik a strandoló kisgyerekek, a Duna-parti lovaskocsik idõtlen képeiben, az impozáns és kecses hidak látványában, a vízparton kikötött csónakokban, a korabeli kiállítások és koncertek plakátjaival teliragasztott hirdetõoszlop képében, vannak klasszikus csendéletek hegedûvel, zongorával, amelyek a kamarazenélés hangulatát idézik, esõben csillogó és havas utcák, talicskák és macskakövek a város jólismert szögleteiben, amelyeken nap mint nap megfordulunk, egy pályaudvar síneinek fémkacskaringói és az éjszakai fények a Duna fölött.
Akit az indusztriális korszak fotografikus története érdekel, azt is értékelni fogja Merényi Endre képeit gyárakról, gépekrõl, vonatokról. Játékosabbak a kis kerámiafigurákat játszó gyerekké vagy fekete-fehér szerelmesekké elevenítõ animációk. Erõs kontrasztban állnak ezekkel a mûvész hitvesének és kisfiának gyengéd ábrázolásai és a két különleges önarckép.
Van végül a képeknek egy csoportja, amely Erdély nyugalmas falusi tájait mutatja, egy lomha vidéket, ahol paraszt szánt a lovaival, mögötte a végeláthatatlan ég. Napsugaras erdõk hosszú árnyat vetõ magas fákkal, hófoltokkal, öreg szekerek düledezõ csûrök oldalán. Tanyaudvar kacsákkal, csirkékkel, megtisztított zöldséggel a tûzhely mellett. A közeli dombról szemlélt falusi háztetõk stabil geometriája az örök változatlanságot sugallja. De három gondos kompozíció felráz, kizökkent ebbõl a hangulatból.
Az elsõn mindenféle zöldségek láthatóak szétdobálva a sárban, egy szakadt újságlap mellett. A másodikon két összeborult halott katona, s egy harmadik, amelyiknek a lába kivezet egy másik, nem látható valóságba. És a harmadikon egy sor emberalak sziluettje egy meredély mentén: orvosok, ügyvédek, zenészek, tanárok - a két háború közötti zsidó intelligenciából, Merényi Budapestjének figurái - kapával és gereblyével vonulva az erdélyi földekre. A felvétel alulnézetbõl készült, a domb tövébõl fölfele nézve, fölötte a sötét felhõkkel tele ég - vészjósló, Bergman Hetedik pecsétjé nek erõteljes nyitóképét juttatja az ember eszébe. És ezzel a képpel ér véget, itt marad abba a kiállítás.
Merényi Endre képei láthatók Lengyel Péterrel közös könyvük, a fõváros kiadásában megjelent Búcsú lapjain is.