"(...) vajon a nehéz valóban szörnyû, a könnyû pedig valóban csodálatos? A legsúlyosabb teher ránk nehezedik, leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket. Csakhogy minden korok szerelmi költészetében a nõ arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjék rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb. Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegõnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadak, semmi jelentõségük sincs. Akkor hát mit válasszunk?Nem ismerem a kortárs magyar mûvészetet. Kénytelen vagyok a tekintélyekre hagyatkozni. A Balkon lengyel számában Hajdu István azt írja, hogy e mûvészet legnagyobb problémája az érzékiség és a lendület elvesztése.
A nehezet vagy a könnyût?"
A Gdañskba hozott kiállítás címe A szent szenzáció színpadai . A kurátor (Hajdu István) kinyilatkoztatásként fogja fel a "szenzációt", én viszont ennek ellenére az angol nyelv segítségével értelmezem a címet, ahol a "sense" érzéket jelent, vagyis hát Hajdu most itt kanonizálná az érzékiséget, melynek hiányát úgy fájlalja. Ugyanakkor elismeri, hogy Károlyi Zsigmond és Š wierkiewicz a "legérzékibb" magyar mûvészek közé tartozik - ez is mellettem szól.
Ha az érzékekrõl beszélünk, a testrõl is beszélünk, bármilyen furcsán is hangzik ez most, amikor absztrakt festészettel foglalkozó mûvészek alkotásairól van szó. De ez csak látszólag paradoxon, mert ha összehasonlítom az említett mûvészek munkáit, rögtön szembetûnik a mûtárgyak méretei közti különbség. Ez nem lehet véletlen - arról árulkodik, hogyan fogja fel Károlyi és Š wierkiewicz a saját festészetét.
A régi gdañski Városi Fürdõ hosszúkás termét, ahol az átépítés elõtt zuhanyozófülkék voltak, Károlyi Zsigmond festményei töltik be, amelyek nagyjából könyvméretûek. A mûvész elõzõ korszakában különféle médiumokkal kísérletezett. Tudatosan tért vissza a festészethez, ráadásul a képeit állítása szerint nem galériáknak szánja. Lakásokban lenne a helyük. Ez hát a magyarázat arra, miért ekkorák ezek a képek, amelyek az ember legszûkebb, privát környezetébe valók, arra, hogy a nézõ különbözõ napszakokban, különbözõ fényviszonyok közt tanulmányozhassa elmélyülten a mûvet. Ha a képek e rendeltetésére gondolok, megpróbálom elképzelni a szobám falán ezt a szürke-citromsárga felületet, ami egy pohár vízre emlékeztet, ahol épp most oldódik fel a pezsgõpor...
Š wierkiewicz Róbert Károlyi szótlan, reflexív magatartásával ellentétes végletet képvisel: nem töprengve figyeli a világot, hanem harcol vele vagy megpróbálja leigázni. Ez a kezeslábasba bújt, fehér gyapjúsapkát viselõ, napbarnított arcú, rövidre vágott körszakállú, kékszemû kis ember tengerészre emlékeztet. Mikor az egykori kosárlabdaterem hatalmas térségében sürgölõdik, el-eltûnik az óriásira pumpált hõlégballon hullámai közt (az is része a kiállításnak), s úgy néz ki, mint az öreg halász Hemingway kisregényében, aki az óceán hullámain hánykolódva küzd a hallal.
A képek formája is a hajózásra emlékeztet: durva sátorponyvák, kötéllel a mû szerves részét képezõ vastag fakerethez erõsítve. Azt hinné az ember, hogy Š wierkiewicz az ilyen masszív anyagok alkalmazásával olyan benyomást kelt bennünk, mintha ez a festészet súlyos lenne. Szó sincs ilyesmirõl. A festett felület hihetetlenül fényes és, mondhatni, "légies". A vastag keretbe foglalt tiszta, impresszív színek az árbochoz kötött, széltõl dagadó vitorlákra emlékeztetnek. Megfigyeléseimet alátámasztják a mûvész mûhelymunkájáról szerzett információk: egyrészt a mûterem egy félszigeten, horgászhelyek között, a csónakkikötõ közelében, másrészt az alkotómunka, amelybe a természet erõit is bevonta (a szél fújja a festéket a vászon ragasztóval bevont felületeire), s végezetül a felfújt léggömbbel végzett munkát is említhetném.
Š wierkiewicz mûvei esetében a képek feltûnõ könnyedségének paradox módon semmi köze azok fizikai paramétereihez.
Ugyanakkor, gondolná az ember, Károlyi Zsigmond mûveiben lennie kellene valami könnyedségnek. Hisz a geometrikus absztrakció maga a puszta idea, aminek nincs is súlya. De valahogy mégiscsak úgy alakul, hogy ezek a képek, bár õrizkednek attól, hogy esztétikai minõségeken kívül bármit is kifejezzenek, mintha elég sok mindent mondanának el az életrõl. Ha egy mûvész festészetével csak filozófiai vagy esztétikai problémákat akar megoldani, akkor muszáj-e neki ilyen vastag, szinte tapintható ecsetvonásokkal élnie, nem is beszélve a gyakran ürülékre emlékeztetõ színekrõl? Ha így fest az ember, tapicskolhat eleget...
Egyrészt tehát a Károlyi-képek vastag "bõre" ezek "fizikai" jellegét hangsúlyozza, másrészt pedig a kompozíció a létezés gyötrelmes veszõdségét idézi fel bennünk. A nézõ legelsõ benyomása a NEM ALKALMAZKODÁS. Némelyik kép függõleges sávokat ábrázol, az egyik közülük mindig diagonálisan döntött - mintha nem tudna alkalmazkodni a többihez. A kompozíció mindig bizonyos szögben van elhelyezve a vakkerethez képest, mintha a mûvésznek nem sikerülne a kerethez pászítania a vásznat. Néha a kompozíció a paszpartun belül elhelyezett derékszögre épül, de akkor sem passzol a kettõ egymáshoz, rés nyílik az egyik sarokban - újabb nem alkalmazkodás.
Károlyi és Š wierkiewicz mûveinek közös kiállítása elsõ pillantásra csak a köztük lévõ ellentmondásokat fejezi ki. De valami mégiscsak összeköti õket - a mûvészek hozzáállása, a mûvészetük iránti személyes elkötelezettség.
Ez Š wierkiewicznél abban érhetõ tetten, hogy a teste érintkezik a mûveivel az elemek világában, Károlyi pedig privát térbe, szobabelsõbe helyezi a festészetét.
És ebbõl a nézõpontból nézve mindkét mûvész alkotómunkájának súlya és jelentõsége van, ha a posztmodern mindannyiunkat elárasztó hullámához mérem, ahol a szerzõ idegen mûvekbõl összeeszkábált idézetgyûjtemény mögé rejtõzik, a való világról szerzett tapasztalatok ábrázolása helyett pedig a való világ fantomját jeleníti meg.
Pálfalvi Lajos fordítása