Petõ Hunor kiállításával
egyidõben kapott helyet
a
Saját szemmel - Budapesti hajléktalanok
fotói
címû szociálkonceptuális tárlat
a Lajos utcában. Két kiállítás egy épületben.
Furcsa képek a nézõ látóterében.
Szóval, itt a látásról lesz szó, a szem
önmûködésérõl. Majdnem ugyanarról,
csak egy más optikával.
Lássuk, mi vár ránk a kiállítóhelyiségekben: öt terem, a falakon kilenc pár fotó duáluniója, a végén plusz egy (ka)kukk(oló)tojás. A látogatók a szemek fotóiból képletesen kiinduló látópiramis mezejében sétálgatnak. Óriási szemek, a szemközti falakon pedig: amit látniuk illene. Gyönyörû, közeli felvételek beteg szemfenekekrõl, bevérzett kötõhártyákról, íriszekrõl a tudomány semlegesítõ elidegenítettségében.
A rosszul látó - a rosszul látott pendantjai szembesülnek egymással. Persze Petõ Hunort nem az optikai disztorziók érdekelték, nem szemdiagnosztikai kiállítást csinált. A képként felfogott vizuális ellehetetlenítés perverziója foglalkoztatta. A látászavar átvitt értelmû felhasználása volt az alapötlet, a téma, amibõl kis elbeszélések kerettörténeteit alakította ki termekkénti csoportosításban.
A kiállítás alaphangulata mégis könnyed. Ha az egyébként tragikushoz esztétikai szemlélettel közelítünk, elgyönyörködhetünk akár egy szembetegségben is. Ráhangolódva úgy is tekinthetjük a képeket, mint esetfeltáró interjút nézelõdési szokásainkról. A kitágult pupillák és üres tekintetek állóképei, sok hun(y)orgással.
1. terem - amit nem így látunk, nem ígyészlelünk, avagy az értelmezhetetlen látvány
Gyönyörû kék (mellesleg rosszul felhelyezett kontaktlencsétõl megsérült) írisszel átellenben egy textil/kárpit-darab és egy jelentés nélküli, reklámfotóról vett színmezõ összeillesztése, amivel a kihajthatós képeskönyvek színvilágát sikerült elérni. Mutatós és megfoghatatlan.
2-3. terem - a kitakart látvány képei
Füves természeti tájban az alak önnön hiányával tüntet. Kitépett, üres helyek az utcaképben mint lyukas zászlók. Benedvesedett szemlencse fotójával szemben "szemevilágától megfosztott" nyerõautomata, amely épp a játék állását és az elért zsetonokat nem mutatja. Csupa diszfunkció, a vizuális karakterek felismerhetetlensége a beazonosított sziluett foltképe által. Ábrázolásuk lényegétõl megfosztott, illetlen fotók.
4. terem - mindennapi reklámaink és az óriásplakátok világának képei
A topmodell Yasmin Ghauri bikinis reklámfotójából a bikini (Triumph, de ez úgysem látszik) fehér papírfoltként kitépve. A lehetséges és a tényleges valóság. Szemez(get)és, nézelõdés. Nagyvilági cigarettareklámból éppen a beazonosító felirat kiretusálva. Köszönjük, az Egészségvédelmi Intézet nevében is!
5. terem - a képzõmûvészet megfricskázása
Gyönyörû AIDS-es szemek - Petõ Hunor nem restellt bemenni értük a Szent László kórházba. Amit láthatnának, az Eva & Adéle önperformerek beállása egy New York-i utca elõterében. Gilbert & George nõi megfelelõinek kopaszra borotvált feje emblematikus jelentõségû - természetesen miért ne épp az lenne kitépve a preparált fotón? Az elõadómûvészet "képtelenített", "pofátlan" képei. Aztán Ph. O. Runge Reggel címû képe, a belsejébõl a tulajdonképpeni kép "kizabálva", a puszta keretjelenetekkel visszamaradva. Hibaterjedés mûveletekben (kitakarás tépkedéssel), avagy a maradvány elégségessége.
És a nagy nézésben elfáradt szemû látogató a végén szemlesütve szembetalálja magát azzal a képpel, amelyik az egész kiállítás plakátja lehetett volna: egyik szemét lehunyó kisfiú duplapszeudójával. A kisfiú lehunyt szemét ugyanis szemherpesz tartja csukva, nyitott szemhéja alól pedig vak tekintete sugárzik felénk bizalomgerjesztõ bizarrsággal. Nézz a lábad elé! - kiáltanánk oda neki legszívesebben. Ez már sok(k) a retinámnak, de a biztos hatás páncélökölként nyomul az ember gyomra felé is.
Egy tettenérhetõ konceptualitás lehet a kötõelem a kiállítás és animátoruk korábbi, saját munkáinak rekonstruált bemutatása között.* A kiállítást látva talán mégis lehet alapja a gyanúnak, hogy a látvány a fotó utánzata, és nem fordítva. A kép eredetibb, mint a leképezett. A fotográfia az emlékezés állandóságával kacérkodik a világ változékonysága ellenében.
A legjobb bizonyíték, hogy az élet a képutánzatok alacsonyabb rendûségének jele az igaziakkal szemben, az a tény, hogy amikor a képimitáció, vagyis az élõ ember megpróbálja kimerevíteni magát, rövid idõ múlva rothadni kezd. Más szóval a rothadás és enyészet akkor kezdõdik, amikor a képutánzat már végleg nem tud bemozdulni helyzetébõl, onnan ahol a megörökítés mozdulatlansága helyét kijelölte. Ami megint csak azt bizonyítja, hogy az élet nem egyéb, mint afféle átmeneti megoldás, amely bizonyos idõre fixálja, tartóssá teszi a látványt, hogy aztán a látszat estlegességébe zuhanva essen szét darabjaira.
A lefotózott dolognak, a látványnak a valóságban soha nem sikerül megadnia a fotográfiák szép állandóságát és kikezdhetetlen mozdulatlanságát. Az elkapott pillanat tehát maga az élet, ahogyan azt mulandóságunkban látjuk. Az élet haláloldala a halál életoldala felõl. A megörökítés mindig az örökkévalóság félõs próbálkozása. Ennek az átörökítésnek, az észlelt felbomlásnak, az elmúlásnak, a megsemmisülés és eltûnés megörökülésének képes jegyzettömbjei voltak Petõ Hunor zsemlemorzsa-penész kompozíciói korábban, és fotói most újabban.
Mindezek fényében nézzünk szembe a számunkra elkészített vizuális kompiláció tablóképeivel.
* Katalógus. Petõ Hunor kiálítása. Bartók 32 Galéria, Budapest, 1997. február 28-március 15.