Az Anti-Per Jean-Jacques Lebel-lel beszélget Vámos Éva


Kortárs Mûvészeti Múzeum - Ludwig Múzeum Budapest
1998. április 2-május 10.

Nem elõször jár Magyarországon.

Valahányszor Magyarországra jövök, nagyon erõs érzelmi kötõdést érzek. Még 1956-ban indultam elõször ide. Hallgattam a rádióban a magyar forradalomról szóló híreket, és a francia mûvészek körében a szélsõbaltól mindenfajta demokratikus körökig mindannyian óriási izgalommal figyeltük, hogy mi történik Budapesten, hogy itt van a Petõfi-kör a legkiválóbb értelmiségiekkel, és hogy munkástanácsok alakultak. Éppen 20 éves voltam akkor, és még a szürrealista csoporthoz, a szürrealisták utolsó nemzedékéhez tartoztam. Életemben elõször kiáltványt írtam alá, amelyet André Breton fogalmazott meg, és ez a dokumentum fogadja a látogatót magyar fordításban a kiállítás bejáratánál. Akkor indultam el elõször Magyarországra. Fiatal voltam és romantikus, társaimmal együtt azt hittük, hogy nemzedékünk életében olyan jelentõségû lesz ez a forradalom, mint a spanyol volt. Vonattal és autóstoppal jutottam el a magyar határig, és közöltem, hogy a nemzetközi brigádba igyekszem. Így azután nem engedtek be. Két évvel késõbb - amikor Gomulka idején három hónapig liberálisabb szelek fújtak Lengyelországban - két kiállítást rendeztek nekem Krakkóban és Varsóban, visszafelé megálltam egy napra Magyarországon, ahol már konszolidáció volt, és elmentem Lukács Györgyhöz. Nagyon érdekes, de franciául nehézkesen zajló beszélgetés volt. 25 évvel késõbb - még állt a Berlini Fal - jöttem vissza a Polyphonix Fesztiválra. Ez az a nemzetközi konkrét költészeti, zenei és videófesztivál, amellyel immár 30 éve foglalkozom. Ezt hívták meg Budapestre, még a régi Francia Intézet épületébe. Sõt elmentünk Szegedre is, egy igazi földalatti rock-klubba. Akkor ismertem meg Hegyi Lórándot, akivel mindjárt szimpatizáltunk. Azután volt itt egy második, majd egy harmadik Polyphonix-fesztivál, ez utóbbi már a Francia Intézet új épületében. Most vagyok itt tehát negyedszer. Meghatódottnak, de kissé elveszettnek érzem magam ebben a szupra-sztálinista térben, amelyet azonban Néray Katalinnak sikerült megszabadítania a személyi kultusz kellékeitõl.


Jean-Jacques Lebel és Roskó Gábor
Fotó: Rosta József

A kiállítási termeken végighaladva is megérezzük kötõdését Magyarországhoz.

Igen, nagyon közel érzem magamhoz ezt a kultúrát. Bár nem értem a nyelvüket, de olvastam fordításban magyar szerzõktõl, költõktõl, filozófusoktól. Nagyon szeretem a festõiket. Van azért ebben valami rejtélyes is, amin feltehetõen maga is elgondolkozott. Mostanában nagyon sokat beszélnek Európáról, és ez nagyon fontos az íróknak, a mûvészeknek. Ezt nem lehet csak politikai kérdésként kezelni. Alapvetõ, vitális kérdés, hogy van-e közös európai kultúra. Szerintem van, és én egész életemben aktív részese voltam ennek. Már csak azért is, mert nem vagyok nacionalista. Jól tudom, hogy a híres École de Paris mûvészeinek nagy része Párizsba menekült "idegen" volt. Párizs mitikus hely, és mindenkié. Mindenkié, aki idejött, festõké és költõké. Mickiewicz is élt itt - és nemrégiben éppen az önök egyik mûvészét, Hantai Simont fedezték fel újra Párizsban. És ez érvényes lehet európai méretekben is. Mozart a maguké is, az enyém is - pedig osztrák volt. Vagy Rimbaud, vagy Lautréamont és Edvard Munch is mindannyiunké. A határok a mûvészetben nem létezhetnek. Ez csak valami szörnyûséges politikai és adminisztratív találmány. Filozófiát, költészetet írni nem lehet szûk nemzeti határok közé szorítva, mert akkor végünk. Magyarország az enyém is, mint ahogyan az öné is Franciaország.

 Ön Amerikából érkezett vissza Európába. Talán a véletlen mûve volt, mindenesetre gyermek- és ifjúkorát Amerikában töltötte.

 Apám New Yorkban kapott munkát 1938-ban. Így még egészen kicsi koromban, két évesen vittek ki a szüleim Amerikába. Aztán kitört a háború, s apámat behívták katonának. Következett az a siralmas történelmi tréfa, amikor a náci hadsereg három hét alatt megverte a franciákat. Apám fogságba esett. Mi több évre magunkra maradtunk anyámmal New Yorkban, ahol jelentõs frankofón emigráns mûvészkolónia igyekezett gondoskodni rólunk. Ott volt akkoriban Fernand Léger, Max Ernst, Chagall, a filozófus Claude-Lévi Strauss, azután André Breton, Marcel Duchamp, Masson - szóval a szürrealisták jelentõs része.

 A szürrealizmus ezért is hatott erõteljesen mûvészetére?

Igen, de nem annyira, mint valamiféle vallási vagy ideologikus-kulturális értelemben, inkább a közvetlen barátságok voltak fontosak. Máig büszke vagyok arra, hogy még egészen fiatalon barátja lehettem Bretonnak, Wilfredo Lamnak - ennek nyomai láthatók a kiállításomon is. Van ugyanis itt eredeti Breton kézirat, Wilfredo Lam illusztrációja egyik versemhez, azután Apollinaire és Breton-portréim, éppen 1956-ból. Azután Artaud-nak ajánlott mûveim és van Meret Oppenheim és Duchamp-portrém is. Ez az én - mondhatnám - családom, de nem szeretem ezt a szót. Ez az a kör, amelybõl merít a mûvészetem, olyan emberek társasága, akik máig hatnak rám, akiket még életükben ismerhettem, és olyanoké is, akiket csak olvastam, mint Nietzsche és Dosztojevszkij például. De Félix Guattari, a filozófus és az anti-pszichiátria jelentõs alakja is ide tartozik, akihez 35 évig tartó barátság fûzött, és akinek ajánlott emlékmûvemet elôször a Pompidou központban állították ki. Ezek a mûvészetemet meghatározó élmények. Henri Michaux, a neves költõ, akivel ugyancsak jó barátságban voltam, mondta, hogy egy vers vagy egy festmény tulajdonképpen olyan, mint egy tudományos kísérlet. És én is úgy érzem, hogy mindenféle mûalkotás, legyen az festmény, szobor, performance vagy vers, mindig életünk egy-egy kísérlete, annak eredménye, amit gondolatainkkal, testünkkel megéltünk, megfelelõje annak, amit a tudós a laboratóriumi kísérleteivel ér el.


Jean-Jacques Lebel
Részlet a kiállításról

Sokat írnak magáról, a kiállítás szép katalógusából is megtudhatjuk, hogy Bécsbõl érkezett ez az anyag, és azután még Európa több jelentõs múzeumában lesz látható. Nevezik neodadaistának, vagy éppen szürrealistának, és még sorolhatnám. Elfogad valamit ezekbõl a címkékbõl?

Õszintén szólva nem szeretem a címkézést - ez inkább áruvédjegynek jó. Be kellene tiltani a használatát a költészetben, egyáltalán, a mûvészetben, mert csak felszínes és hazug lehet. Nem lehet egy mûvészi munkát, amely még most forr, alakul - egyébként a befogadó közönséggel kölcsönhatásban - így elintézni. Ez a mûalkotás halála lenne. Ez mûvészi munka, de azon messze túlmutató is, filozófia és politika is. Elképzelésemben benne van a rizóma, a Gilles Deleuze filozófiai szövegébõl ismeretes fogalom. Azért is idézem õt, mert tudom, hogy már fordítottak tõle magyarra, találkoztam is a fordítójával. A rizóma fogalmát tulajdonképpen a biológiából kölcsönöztük: a gyökér nélkül élõ és megtermékenyülõ növények analógiájára. A rizóma arra példa, hogy a filozófusok és mûvészek együttes munkája a fontos, az, ami idõben és térben végtelen lehetõségeket tartogat, és nem tesz minket röghöz kötötté. A mûnek szerintem nem szabad divatoknak és piaci törvényeknek alávetett világban érvényesülnie. Én lázadok az ellen, hogy a társadalom diktáljon a mûvészetnek, a mû az uralkodó társadalom ellenében kell, hogy létezzen, és nem az uralkodó társadalomért. Vannak könnyen feledhetõ árucikkek és lesznek maradandó mûvek. Nem tudom, mennyire sikerül ez nekem, de az én vágyam maradandó, igaz mûvek alkotása.

Ezért ajánlotta Artaud-nak több mûvét?

Igen, tulajdonképpen egész életemben nagyon sokat gondoltam Artaud-ra, láthattam rajzait kiadójánál, akit jól ismertem. Artaud is arra példa, hogy vannak mûvészek, akik életükben nem kapnak elismerést. Artaud forradalmasította a színházát, de alig volt lehetõsége arra, hogy mûveivel megjelenjen a közönség elõtt. Neve mégis Shakespeare és Rimbaud nevével együtt fog bekerülni a világirodalomba.

Elmondhatja magáról, hogy sikerült mozgósítania a mûvészvilágot, sõt a társadalmat is. Valódi szenzáció lett egy-egy esemény, amelyet kitalált. Gondolok itt 68-as májusi szereplésére, és a happeningekre.

Nem hiszek az elefántcsonttoronyban élõ mûvészekben. Én valóban azt választottam, hogy egy-egy jelentõs, a kultúrára is kiható társadalmi változás pillanatában ott legyek az elsõk között. Ilyen volt a happening-mozgalom. Mert szemben egyes történészek állításaival, a happening egyáltalában nem az Egyesült Államokból indult ki, hanem Japánból, Osakából 1955-ben vagy 1956-ban, sõt idõben visszafelé haladva Berlinbõl, az 1919. évi dada vásártól. Osaka után aztán a mozgalmat nem sokkal a barátom, Allan Kaprow vezette be Amerikában. Ezután néhány hónappal elkezdtük mi is Európában - egyébként akkor még az amerikaiaktól függetlenül, és azt mondják, hogy Európában én voltam az elsõ, ez lehet, hogy így is van. És minthogy a mûvészet olyan mélyponton volt, elég volt ez a szikra, hogy lángra lobbanjon és elterjedjen a happening. Egyébként most is mélyponton van a mûvészet. Sokkal több a gengszter és a korrupció a mûvészeti életben, mint a valódi mûvészet. Tehát nagyon is robbanékony ma a helyzet.


Jean-Jacques Lebel
Radio Momo, Hommage á Antonin Artaud

Így volt ez az 1968-as májusi eseményekkel is. Az Általános sztrájk - Parfüm címû kollázsom évekkel megelõzte 68-at. Akkoriban mindenki csak azt mondogatta nekem a kiállításokon, hogy hagyjak fel ezekkel a nézeteimmel. Az általános sztrájk utoljára a 19. században volt realitás. Túl régimódiak ezek a romantikus, anarchista nézetek. Akkortájt, 1961-ben mindenki csak ezt mondogatta nekem. 1968-ban mégis a lehetõ legnagyobb általános sztrájkot éltük meg.

Velencében és Milánóban is nagy esemény lett a kiállításaiból és happeningjeibõl: ilyen volt az Anti-Per
és a Nagy kollektív antifasiszta tabló.

Ez még az algériai háború idején történt. Emberként, polgárként úgy éreztük, nemet kell mondanunk a háborúra, a gyarmati háborúra és a kínzásokra. 121-en írtuk alá azt a tiltakozást, amelyet Maurice Blanchot, a nagy francia filozófus fogalmazott meg. Ez többször is szerepel kiállításomon - több kollázson. A kollektív tablón is, amelyet elõször Milánóban állítottunk ki 1961-ben egy nagy galériában, de feljelentettek, és a Questura, vagyis a milánói rendõrség leszaggatta a falról a képet, és engem leültettek. Ez olyan felháborodást keltett az olasz sajtóban, hogy neves olasz értelmiségiek százai, mint Visconti, Pasolini, Moravia petíciót írtak alá és így kiszabadultam, de a kép 24 évig nem került vissza hozzám. Már el is felejtettem, mert el is akartam felejteni. Olyan szörnyû élmény volt. De végül is visszakaptuk - rettenetes állapotban - és kiállítottuk újra a Pompidou központ nagy történelmi kiállításán, majd Bécsben, és most Budapesten, és el fog jutni a kiállításommal Hamburgba és vissza, Milánóba is.

Tehát saját bõrén tapasztalta a cenzúrát.

Elegem van már abból, hogy a mûveimet cenzúrázzák, vagy éppen letartóztassanak egy-egy happening után. A demokráciában is vannak tehát ilyenfajta gondok, amelyek természetesen nem hasonlíthatóak a sztálinista cenzúrához. Itt nem kergetnek az öngyilkosságba, mint ahogy ez például Oszip Mandelstammal történt, aki egy Sztálin-ellenes vers miatt halt meg. De azért nekünk is szüntelen meg kell küzdenünk egy kifinomultabb eszközökkel dolgozó és alattomos cenzúrával, sõt az ön-cenzúránkkal is. Nálunk mostanában a múzeumokban és kiállítási termekben legfeljebb azt a választ adják, hogy nincs elég helyük. Azután beszélhetnék a reprezentatív francia mûvészeti kiállítás elõkészítésérõl a New York-i Guggenheim Múzeumban. Ezt az anyagot végül is rettenetesen cenzúrázzák - ugyanis egyes befolyásos galériatulajdonosok ízlése, és fõként az amerikai piaci igények szerint válogatják a mûveket.

Nagyon határozott elképzelése van a mûvészet egész történetérõl. Sajátos, ironikus, francia mûvészettörténetét ízlelgethetik a kiállítás látogatói.

Á, ez nemcsak a francia mûvészekrõl szól! Talán észrevette, hogy tematikus és nem kronologikus rendben haladhatunk a kiállításon. A hivatalos mûvészet mellett felidézem azt is, amit a múzeumi bürokraták nem ismernek el. Amit az amerikai pinceklubok és kiállítótermek után most mindenütt underground mûvészetnek neveznek. Nekünk tehát folytonosan újra végig kell gondolnunk a mûvészettörténetet. A Louvre-ban például sikerült elfelejtett nagy mûvészeket újra felfedezni az elmúlt években - néhány kitûnõ mûvészettörténésznek köszönhetõen. Ezért is vettem elõ egy témát - amit szinte gyerekes humorral közelítettem meg -, egy témát, amit Rembrandttól Ingres-ig és Picassón át Matisse-ig szerettek a festõk. Szinte musicalt csináltam így a mûvészet történetébõl, ami remélem szórakoztató lesz: mintha táncra perdülnének az Egy amerikai Párizsban szereplõi, és ezúttal a mûvészet történetén át vonulnának tánclépésben. Mert a mûvészet története nem valamiféle unalmas, akadémikus dolog: lehet nagyon is játékos és szórakoztató. Attól még tisztelhetjük a mûvészetet. Hiszen a gyerekekben is van mélység és autentitás, de humorérzék is.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu
 
 

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/