Az eddig a mindennapjainkait, a közvetlen
jövõt, környezetünk és érzelmeink már-már
megható sivárságát, az „országutakat,
villanypóznákat és tévékészülékeket"
öregedvén egyre líraibb képsorokká ötvözõ
Wim Wenders legújabb filmjében feltûnõen sok
a megszállott.
Ki a pénzért, a sikerért,
a közönségért, ki az emberi jövõért,
a biztonságért, a rendért, ki egyszerûen kiválasztottsága
és hatalma megóvásáért száll
síkra, feledvén közben minden más értéket,
elvet, hagyományt - csupa ismerõs helyzet.
A történések színhelye ezúttal a számunkra mégis inkább ismeretlen, távoli és óriási Los Angeles, témája pedig az erõszak legkülönfélébb megnyilvánulási formái. Az elõbbi bõséges képi anyaggal illusztrálva, az utóbbi pedig - e témánál szokatlan mód - szinte minden vizuális kísérõelemet nélkülözvén.
Erõszak alig látható a filmben. Annál többet hallani róla. A dolgok többnyire akkor történnek, amikor éppen nem nézünk oda, amikor _ akarattal vagy anélkül _ félresiklik pillantásunk… A film szereplõi mintha még ennél is rosszabb helyzetben lennének; olybá tûnik, mintha egyáltalán nem látnának. Nem néznek egymásra, kipillantanak a vászonról, ránk bámulnak, és nekünk mondják el azt, ami a szívüket nyomja. Vagy számítógépek képernyõin közlik utasításaikat és figyelik (meg) a világot. Az erõszaknak nincs vége _ csupán már nem vesszük észre, hiszen mindennapjaink természetes részévé vált.
A filmbéli történésekben azonban, így vagy úgy, valamennyi szereplõ életében oly félreérthetetlenül részt követel magának az erõszak, hogy hirtelen minden megváltozik körülöttük. A fõhõs Mike Max, sikeres akciófilmek még sikeresebb producere, bérgyilkosok és rendõrök elõl menekülvén eddigi hektikus életébõl mexikói vendégmunkások egyszerû, ám annál idillibb világába csöppen. Unatkozó és a semmittevésbe belefáradt felesége, Paige, Mike eltûnése után még férjénél is megszállottabban és hektikusabban _ jóllehet sokkal sikertelenebbül - folytatja annak munkáját. A Mike által, röviddel eltûnése elõtt színészi tehetségként felkarolt Cat az események egyre különösebb alakulása folytán elveszíti munkáját. Ray Bering, a hajdani NASA-szakértõ pedig, aki az FBI megbízásából egy szupertitkos projekten dolgozik - egy Los Angeles feletti obszervatóriumban szatellitkamerákból és képernyõkbõl álló megfigyelõhálózatot hoz létre, az erõszakot megfékezendõ _ nem éli túl a filmet. Az erõszak tengerének hullámai mindössze egyetlen szereplõt, Bering fõnökét, a rideg és számító FBI-ügynököt kímélik meg _ aki a nemes cél (a privát szféra teljes felszámolásán alapuló általános biztonság) megvalósítása érdekében a legaljasabb gyilkosságoktól sem riad vissza. Némi reménysugárt csupán az jelent, hogy a Bering megfigyelésére takarítónõi álruhában kiküldött Mathilde _ aki, mint megtudjuk, rendkívüli megbízhatóságát annak köszönheti, hogy kislánya kivételével egész családját kiirtották _, mégis mintha megmenekülni látszanék a bérgyilkosok markából. (Valószínûbb ugyan, hogy egy következõ jelenetben õ is áldozatul esik. Ám a mi figyelmünket akkor már más köti le.)
A kérdés tehát: az évezred végére megint a gonosz, a minden eddiginél kegyetlenebb, mert ridegebb és számítóbb erõszak kerekedik felül? Az erõszak végén is az erõszak áll?
II.
A filmben az erõszak tehát alig látszik, a szereplõk pedig alig látnak. Wenders, aki különös elõszeretettel vallja magát „elfuserált festõ"-nek, az állóképszerû beállításokkal mintha egész vásznakat festene tele. A kamera lusta mozgásából, a hosszú portrékból, az arcok kihangsúlyozásából, a képbõl való kifelé nézésekbõl a magányosság, az elidegenedettség teljes eszköztára összeáll _ à la Edward Hopper . „Azok közé a rendezõk közé tartozom, akik sokat gondolkodnak képekben és keretekben. Mindig azon vagyok, hogy ne legyen túl sok elõzetes elképzelésem arról, hogyan kell majd kinéznie a filmnek. Hiszek ugyanis abban, hogy a film forgatásának elsõ hetében magától rátalál a neki legmegfelelõbb formára."
Újra és újra felbukkannak ezek a képernyõrõl kinézõ és kifelé beszélõ emberek: a magányosság és az elidegenedés, a pillantások elértéktelenedésének szimbólumai. A brutális, a szégyentelen képek világában már csak a nyelv (lenne) képes arra, hogy összekösse õket. Vagy az emlékezés. Amikor Mike, jóval elrablása után, egy rendkívül mulatságos jelenetben saját házában újra találkozik feleségével, az az egyetlen kívánsága, hogy még egyszer meztelenül láthassa a nõt. Nem a vágy, hanem a szemérmesség aktusa ez: hiszen innentõl fogva már a gondolatban létezõ kép fogja helyettesíteni a látványt. Mint annak idején, amikor még nem árasztotta el a világot a rögzített kép…
Wim Wenders nemrég elõszót írt Edward Hopper egyik katalógusának német kiadásához, minek okán ismételten végignézte a festõ képeit. Így történt, hogy forgatás közben aztán Hopper jellegzetesen amerikai elmagányosodott figurái jelentették számára az egyik alapvetõ inspirációt. Max, Paige, Ray Bering _ csupa kis magányos nighthawk. Nem véletlen az sem, hogy a filmben fellelhetõ számos vizuális idézet közül a leghangsúlyosabb és talán legegyértelmûbb Hopper képének imitációja. „Amikor pedig arra került sor, hogy megalkossunk egy vacsora-szituációt, az jutott eszembe, hogy erre egy könnyen felfejthetõ hommage lenne a legalkalmasabb. A díszlettervezõnek megtetszett a feladat, és beépített a filmbe egy tökéletes Hopper-enteriõrt" _ tudjuk meg Wenderstõl. Az Edward Hopper-idézet mindenesetre tökéletesen leírja a nagyon laza cselekményszálakból építkezõ filmet, melyben a dolgok összefüggése több helyütt sem egészen világos. Ami bizonyára ugyancsak nem nélkülöz minden metaforikus jelentést…
A film nagyszabású díszlete a hatalmas felületen szétterpeszkedõ, rendkívül ellentmondásos Los Angeles, a legkülönfélébb etnikumok és életformák hatalmas olvasztótégelye. Úgy tûnik, ez a város tökéletesen alkalmas környezet az erõszak különféle megnyilvánulásainak bemutatására. A szélsõségesen különbözõ miliõk megjelenítése teszi lehetõvé a párhuzamos tisztelgést a független filmesek kultikus alakja, Samuel Fuller és a rapper szupersztár Ry Cooder elõtt. Fuller alakítja a film bizonyára leginkább szeretetreméltó figuráját: a nap javarészét számítógépek képernyõi elõtt töltõ Bering apját, aki klasszikusan berendezett dolgozószobájában mechanikus írógépen ír és kedvenc étele a pizza. Sam Fuller röviddel a film bemutatója után, 1997. november 1-én halt meg, hosszú és eseménydús élet után - Los Angelesben.
Wendersnek pedig _ Fullertól sem egészen idegen módon _ sikerült meggyõznie a mozgóképek rajongóit, hogy nem az erõszak képei, hanem a képek erõszakossága jelenti az igazi veszélyt. Hiszen: „A filmhez feszültség kell. Minden egyéb nevetséges." (Fuller)