Szegõ György • A fantom birodalmában • A láthatatlan  fotográfiája Kremsben

A Kunsthalle Krems ismét kényes témát kínál: a mönchengladbachi Múzeummal közös kiállítást rendezett a természetfeletti erõk fotografálásának gazdag múltjából és - úgy látszik - makacsul létezõ jelenébõl. A fotó, amint a riport-technika a rendelkezésére állt, foglalkozni kezdett az okkult jelenségekkel, hiszen a „látók" bizonyítási eljárást láttak a fotográfiában. Az efféle gyakorlatot mindig is kétkedés kísérte, mert ezeket a képeket manipulációval vádolta a pozitivizmus és az empirizmus. A 19. század egzotikus néprajztudománya tehetetlenül állt azzal szemben, hogy a primitív népek kivétel nélkül szimbolikus világképekben gondolkodtak. Az egész tudományosság - hasonlóképpen - szûkebb, európai környezetébõl törölte a diszciplínái intézményeibe be nem illeszthetõ jelenségeket: az okkultizmus megfigyeléseit negligálta.

Csak a századvégre érte utol magát az európai szcientizmus, éppen abban a korban, amikor a fotográfia képessé vált akár villanásnyi események rögzítésére is.
Az okkultizmus iránti figyelem a két háború között megcsappant. Noha a filozófia újfent érdeklõdni kezdett a transzcendens gondolkodás és általában a vallások iránt, sõt a szürrealizmus kifejezetten alapkövének tekintette a korábbi okkult mûvészeteket és a mágikus irodalmat, a titkok számûzettetését a mindennapi és a tudományos gondolkodásból vélhetõen sok fotó- és egyéb archívum sem élte túl.

A kremsi kiállítás összegyûjtõi, Andreas Fischer, Veit Loers (Mönchengladbach), Carl Aigner és Urs Stahel (Krems), miközben 60 jelentõs és alig ismert archívumból szedték össze a kiállítás anyagát, megállapítják, hogy téma folyamatos tabu volta ma is erõsen érzékelhetõ. Tapasztalható ez a megmaradt okkult-fotó-hagyaték gondatlan kezelésében is: a jelentõs nyilvános gyûjtemények, melyek az avultnak ítélt anyagot õrzik, nem archiválják, és így a kutatás alig lehetséges. Az ilyen anyagot birtokló privát szervezeteknél az archiváláshoz hiányzik a pénz és a társadalmi támogatás. Így az okkult fotó mostani bemutatkozása csak kis része egy tulajdonképpen ismeretlen nagyságrendnek.

A kiállítás kronológiailag Louis Darget (1847_1921) nemrég megtalált jelentõs fotós hagyatékával kezdõdik. Eddig kevés eredeti fotóját ismerték, nagyjából csak azokat, amelyekrõl korának irodalma is tudott. Most frissen megtalált fluidfelvétel-szériái nagyobb jelentõséget adnak egész munkásságának. A Freiburgi Pszichológiai és Pszichohigiéniai Határterületek Intézete például igen nagy gyûjteményt õriz a most Kremsben is bemutatott színes fluidfotókból, de számos értékes írásos és képanyaguk is van az okkultizmus történetérõl. Fényképtáruk egyedülálló a médiumkísérletek dokumentumfényképezése terén.

Az 1870-es években már tudták, hogy a fotó a szemmel nem észlelhetõ egészen kicsit és a végtelenül nagyot is fel tudja fogni. A következõ évtizedekben egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a fotó képes a „láthatatlant" láthatóvá tenni. A Nap-spektrum nagy területeit tudta megfigyelni, csillagot jelezni ott, ahol eddig csak ürességrõl tudtak. Felfigyelt olyan gyors mozgásokra, amelyek szabad szemmel nem voltak érzékelhetõk. Tudatta a világgal, hogy a valóság nem szûkíthetõ az emberi szem _ az élõvilágon belül is csökevényesnek mondható _ látótartományára. Azt lehet mondani, hogy a fényképezõgép még inkább protézis, mint a szemüveg. Ezt erõsítette meg a röntgenkép felfedezése, amit azonnal el is neveztek a „láthatatlan fotográfiájának".

Röntgen hónapokon át foglalkozott a fluoreszkáló sugarakkal, amelyek egy ritkított gázzal töltött Crook- vagy Geisler-csõben elektromos szikra révén keletkeznek. 1895. december 22-én sikerült felesége kézcsontjairól felvételt készítenie a húson keresztül. Felfedezését rejtélyesen X-sugaraknak nevezi, talán a „memento mori" középkori, keresztbe tett lábszárcsontjainak ikonografikus hatására.

A röntgen-sugarakra épülõ attrakciók a neo-okkult üléseken is divatba jöttek, elegáns esti társaságok gyûltek össze csodát látni: a teremben minden üvegtárgy fluoreszkál, a teríték megvilágosodik, a csillár szikrázik, a hölgyek ékszere tüzesen csillog, az elõbb még sötét termet fantasztikus kékes fény tölti meg, amint a rejtett generátort bekapcsolják. A látvány hatását néha tovább fokozták fluoreszkáló anyaggal bekent csontvázakkal vagy statiszták hasonló bevonatú-rajzú ruháival.

Igazi okkult szeánszokon ezt a fajta szórakozást nem becsülték, mivel így a hagyományos ülések elveszíthetik a hitelesség lehetõségét. Ugyanakkor az X-ray általában érdeklõdést keltett, mert megerõsítette a korábbi okkult elméleteket. Különösen a látnokságot és a jövõbe látás képességét kívánták Röntgen felfedezésével magyarázni. Ha létezik X-sugár, nem létezhet-e X-látás is? A mostani kiállítás idézi a párizsi Revue Spirite egy 1897-es cikkét, miszerint a röntgen-sugár valójában asztrálfény, mely a látnokok számára lehetõvé teszi, hogy a falon vagy más fényzáró tárgyon átnézzenek. Az írás állítja, hogy a látnokoknak van egy bizonyos „élõ Crook-csõ szerve", amely az asztrálfény segítségével katódsugárzásnak van kitéve és a látnok agyában az képként fotografálódik. Mások szerint az emberi test maga is elõállít röntgen-sugarakat, az okkultizmus hívei ebben szinte mindannyian egyetértettek. Báró Reichenbach (1788_1869) elméletét látták igazolódni, aki felfedezett egy természetes sugárzást, amit Od-nak nevezett. Sokáig ezt tudományos kacsának tartották, de az X-sugarak felfedezése után újból felmerült az Od-sugarak természettudományos hitelessége.

Az X-sugarak nemcsak régi okkult elméleteket erõsítettek meg, hanem újak születését is elõsegítették. Következõ lépésként a szakemberek az agy belsejének fotografálásában reménykedtek, az intellektus kulcsának megtalálását várták az agytekervények labirintusának láthatóságától. Maga Crookes, a csõ feltalálója is felvetett hasonló hipotézist, és Edison fia is próbálkozott a röntgen-sugarak segítségével „láthatóvá váló gondolat" fotózásával. Sok fotós kezdett pszichofotografálásba Európában és Amerikában is. Franciaországban különösen sokan, köztük Hippolyte Baraduc (1850_1909) párizsi idegszakorvos éveken át próbálkozott az emberi test fluid emanációjának fényképezésével. 1896 után Baraduc is a gondolatfotó felé fordult, eljárását az „emberi sugárfotózás" metódusának nevezte. Egy tokot erõsített a homlokra, benne miniatürizált fotófelszereléssel. Érzékeny lemezt tett a rögzítendõ „belsõ" elé: „Ha a gondolat a képen rögzül, akkor a kép a gondolatok fotokémiai burka. A fotokémiai hatás, akár közvetlenül vagy közvetve, az üvegen át hat a zselatinos filmre, az emberi szem számára nem látható módon. Ezek a képek, melyeket fotóikonoknak nevezek, világító és eleven képei a gondolkodásnak" - írta Baraduc. A metódus igen hasonlít a mai enkefalográfiára, csak a hordozók mások.

Egyidejûleg a már említett Darget is hasonló kísérleteket végez. Õ is homlokra tett lemezzel dolgozik, de õ világos, néha képszerû formákat kap. Amikor egyszer alvó felesége szemére teszi a lemezt, egy madár jól kivehetõ képe lesz az eredmény. Még különösebb kép rajzolódik ki „Bolygó és szatelit" elnevezésû felvételen, amely egy égi atlasz nézõjének homlokáról hívódott elõ. Különös az antropomorf párhuzam a NASA éppen most tudományos vihart kavart Mars-fotóinak „arc"-hegységeivel. A kép keletkezésének egykorú magyarázata: a gondolat mint sugárzó rezgés és láthatatlan emanáció kihatol a koponyából és rávésõdik a fotólemezre. Amikor késõbb Röntgen felfedezte az X-sugarakat, a jelenséget közös nevezõre hozták az emberi kisugárzással. Úgy vélték, ezeknek is hasonló tulajdonságaik vannak, és nemcsak a gondolatok, de a hangulatváltozások, érzelmek, álmok, sõt maga a lélek és az emberi test más fluid emanációi is nyomot hagynak a fotólemezen.

Baraduc és Darget ezt az áramlást fotózták, de késõbb már nem a homlokra és a szemre, hanem a kézre figyelve. Úgy vélték, az életáramlás elsõsorban a kéz útján jut a külvilágba. Ezek rögzítésére elég a kézfelületet vagy az ujjbegyet az érzékeny lemezre helyezni.

Darget ekkor a kezet közvetlenül az elõhívó folyadékba mártotta. Eredményként az ujjból kiinduló színes sugárzás képét kapta. A festõket a kéz deleje izgathatta. Tény - amint ez a kiállításhoz mellékelt bõ magyarázatokból is kiderül -, hogy nemcsak az orvoslás, de a képzõmûvészet is érdeklõdéssel fordult a gondolatfotók és a kéz kisugárzása felé. Darget húsz év alatt készült 5.000 fluido-magnetikus fotójáról számol be Anton Rönnebeck szobrász is.  Õ Darget-nál Marsdhen Hartley festõvel együtt 1913 elején járt Vaszilij Kandinszkij megbízásából. Március 25-ét részletesen leírja naplójában: „Darget egyszerû francia burzsoá típus, kerek, széles, hangos, ropogó, vidékies
»r«-rel és nagy gesztusokkal." Nem derül ki azonban, hogy Kandinszkij 1906_7-es párizsi tartózkodásakor személyesen megismerhette-e Darget fotóit, vagy e kísérletekrõl csak az „okkult" irodalomból értesült, amely 1886-1914 között publikálta azokat, igaz, nem színesben. Kandinszkij könyvtárában õrzik „Az érzékfeletti világ" egy példányát. Ebben a mester a gondolatfotóról szóló különféle szövegrészeket aláhúzta. Kandinszkij és Darget találkozása létrejöhetett 1907-ben Anvers-ben is, a „Les Tendances Nouvelles" mûvészeti folyóirat által rendezett „Le musée du peuple" kiállításon, ahol Kandinszkij 109 mûve szerepelt. Itt 80 elõadás is hallható volt, köztük „Comm. Darget-é, aki a spiritizmus igazi szakembereként beszélt az életsugarakról és bemutatta ezek fényképeit" _ írja az Új tendenciák c. folyóirat.

Darget feljegyzései szerint húsz évvel korábban, 1871-ben kezdte az emberi kéz fluidkisugárzásának rögzítésére vonatkozó kísérleteit. Az 1870-es évekbõl való Jean Buquet médium szellemfotója is. 1882 körül jelzi, hogy sikerült gondolati energiát fotólemezen ábrázolni, így a felvételkor erõsen koncentrált és az elõhívott képen a homloka elõtt „fehér, golyószerû foltok" jelentek meg. Sok évvel késõbb igazi feltûnést keltett gondolatfotóival, melyeket tárgyak konkrét elképzelése után készített. A legnevezetesebbek úgynevezett „palackképei". Elõbb hosszan fixírozott egy palackot, utána nagy akaraterõvel sikerült a palack mentális elképzelését egy fotólemezre vetítenie, és valóban elõállt egy homályos kép, melyen egy palackhoz hasonló forma volt látható. Többször sikerrel megismételte a kísérletet, de az utolsónál a palack helyett meglepetésre különös nõalak képe jelent meg.

Darget 1895 óta gondolatfotók színes üveglemezeinek sokaságát állította elõ. A médium legtöbbször õ maga vagy a felesége volt, oly módon, hogy fényt át nem eresztõ csomagolású fotólemezt tettek a homlokuk elé. A technikáról semmi sem tudható: Darget titkolózik, az egész eljárást tudományos szavakkal, alkímiai mûveletként írja le: „Ismeretlen sugarak vibrációja megváltoztatja a brómezüst zselatin összetételét, ezért lesz színes a kép..." Kétkedõk is akadtak: A. Guébhard 1898-ban egy csomag színes lemezt kapott Darget-tõl, õ termikus hatásokat és lassan mûködõ fotóemulziós változások együttes hatását adja profán magyarázatként.

Kérdés, miért csak Darget ért el színes eredményt a sok fluidfotós közül. Õ csak „amatõr fotós" volt, nem érdekelte és biztosan nem kísérletezett a papírral és a fotókémiával. Az okkult irodalom és maga Darget is viszonylag keveset beszél a színes fotóról, pedig ezek mögött a fotóhatásoknak az érzékfelettirõl szóló jelentések régi hagyományai húzódnak meg. Különösen a mesmerizmus és a spiritizmus hatása jellemzi ezeket. Kandinszkijt izgatta a spirituális dimenzió ábrázolása. Darget fotóinak néhány elemét viszontláthatjuk Kandinszkij „okkult" korszakainak festményein, például a Hölgy Moszkvában (1912) címû képen, és más, üvegre festett képein is láthatók aurák és ujjlenyomat-szerû formák, melyek a fluidfotókon is fontos szerepet játszanak.

Hasonló kísérleteket végzett Bernard Luys neurológus fõorvos (1828_97).
Õ a párizsi Salpetriere idegkórház legendás orvosának, az amúgy a hisztériát mesterien fényképezõ Charcot-nak javaslatára a kezelésben hipnózist alkalmazott. Közvetlenül a halála elõtt (1897) kezdett foglalkozni az ujjakból kiinduló fluidáramlással is. Ebben az évben nagy vita kerekedett az életfluidum képviselõi és a fotográfusok között, akik a lemezen rögzülõ nyomokat hõvel, izzadtsággal, látens zavarodottsággal, vagy egyszerûen szakszerûtlen elõhívással indokolták. Különbség volt az élõ és a halott kéz között, de 35 celsius fokra melegítve még ennél is jelentkezett az áramlás. Ujjszerûen kiképzett, melegvízzel töltött csövekkel ugyanazt a hatást hozták létre, mint amit az áramlás-elmélet harcosainak keze is okozott az emulzión. A vita a francia sajtóban kölcsönös gyalázkodásba fulladt. Most látható egy halott amputált kezének fotója is, amelyekkel a „leleplezõ" kísérleteket folytatták.

Az életfluidum hívei nem adták fel. 1898-ban a Curie-házaspár felfedezte a radioaktivitást, s ez megerõsítette a fluidum-pártiakat abban, hogy a természetben létezik spontán áramlás. Az új lázat fokozta 1903-ban az N-sugárzás felfedezése. Charpentier professzor hivatalosan kijelentette, hogy ezeket minden test elõállítja. Durville professzor az
N-sugarakat az emberi mágnesességgel vetette egybe; utóbbival õ már régóta foglalkozott, és új névvel V-sugárzásnak (vitálsugárzásnak) keresztelte. 1896 után a fluidsugárzás különféle elnevezései a X, az N-sugarakra és a radioaktivitásra hivatkozva a titkok tudományos komolyságát kívánták igazolni. Röntgen felfedezése elõtt inkább animális mágnesességrõl, idegi sugárzásról, belsõ lángról, vitálfluidumról lehetett hallani, utána már betûjellel (V, X, Y stb.) megjelölt sugarakról.

A sugárzás vitál-elnevezése nem az egyetlen tudományos legitimációs kísérlete az okkultizmusnak. Tanulmányi társaságot, kutató laboratóriumokat is szerveztek. Különféle bizottságokba hívták meg a tudomány elismert képviselõit (Curie-házaspár, Bergson), és ezeken fotókkal is megkísérelték a paranormális jelenségek realitását igazolni: levitáció, víziók, telepátia, mágnesesség, látnokság, hipnózis stb. A neves résztvevõk erkölcsi és tudományos garanciát adtak a kísérletekhez.
¿századvéghez az okkult tudomány kísérleteinek megszaporodása éppúgy hozzátartozott, mint a mûvészeti újítók jelentkezése. Az irányzat megpróbált bevonulni
az oktatás intézményeibe is. Ilyen példák már korábban is voltak, hasonló módon lett az alkímia némely részeibõl kémia, az asztrológiából asztronómia, a számok titkos tanából matematika. Napjainkban éppen a földsugárzás-tan kapott bioenergetika néven legitimációt a tanszerkezetben. A hosszú folyamat állomásaként a röntgen-sugarak révén keletkezett képben az okkult irányzatok a fotót az abszolút hiteles ábrázolás eszközének tartották. Ettõl remélték a láthatatlan fluidum létezésének elismerését.

Sok esetben egy láthatatlan jelenség megfigyelésével
le is mondtak a médiumról. Az 1890-es években a fotó megnövekedett tudományos alkalmazási lehetõségével a megismerés folyamatának is fontos eszköze lett. Ugyanakkor az okkult tudományoknak is, hiszen alkalmazkodnia kellett az orvostudomány eljárásaihoz. És a fotó nemcsak a „tudós igazi belsõ hártyája" lett, de az „asztrál-lények igazi szeme" is, amint azt 1896-ban Papus mágus írta. A tudományos vita fel-fellángolt egy-egy új „eredmény" vagy akár csak hatásos metafora hallatán. Mindennek a kiállításon dokumentált további képzõmûvészeti következményei is voltak, mert a szféra a „megismerõ képzõmûvészetet" máig erõsen foglalkoztatja. Alfons Mucha 1905-ben kétszer exponált „szellemképet" készített, Strindberg világítással „spiritualizálja" önarcképfotóját (1906), a Bragaglia-testvérek polifiziognomikus portrét készítenek Boccioniról (1912/13), utóbbi mester körben álló önarcképeit montírozza egyetlen képpé, Én-Mi címmel (1907). Moholy-Nagy László úgy fényképezi le a saját kezét, hogy ujjbegyei „beégnek" a fotogrammon (1925/28), El Liszickij kettõs képen ábrázolja fiát, Jenit (1931), saját magát és Hans Arpot hasonlóképpen, bemozdított expozícióval belemossa a szimbolikus tartalmú háttérbe (1924). Egy 1929-es képen úttörõnyakkendõs fiút és lányt montíroz össze úgy, hogy a két arcnak együtt három szeme van. Közös nyakukról Lenin-képes medál lóg. Eldönthetetlen, hogy melyik a képcímben szereplõ Harmadik szem (1929).

A szürrealista és más avantgarde folyóiratok megteltek különös, hívõ-hitetlen fotókkal: René Magritte bátyja, Paul tarkónállásban fotózza le barátját, Marcel Marient, aki eképpen levitálni látszik (1937). Marien viszont „A lépcsõ szellemét" két, önmagában járó cipõvel ábrázolja 1929-ben készült fotóján. A Varieté címû folyóirat a babonákat fotografálja: „Egy kalap az ágyon: balszerencse", illetve „Padlóba fúródott olló: szerencse" képaláírásokkal ( Germaine Krull , 1929). Ez évben, ugyancsak a brüsszeli Varieté címlapjára kerül egy játékmajom és egy rokokó gyertyatartó montázsa mint „modern fétis". André Breton 1933-as „Automatikus üzenete" a Minotaure címlapján Man Ray montázsával jelenik meg, Arisztotelész portréja (jós)kristálygömbök közé foglalt gótikus-grandguignol tipográfiával. Man Ray (aki nevét az X, Y, Z-sugarak bûvöletében változtatta át, eredetileg Emmanuel Radnitzky volt) több rayogrammal és egy indiai mágusnak öltözött önarcképpel is szerepel a tárlaton. Egyik montázsán a hold fényképét és egy villanyzsinór/kapcsoló fotogrammját hozza talányos összefüggésbe („Elektromosság", 1931). Egy ismeretlen fotográfus Breton „Nadja" címû regényének szellemfiguráját, Mme Saccot fotografálja le. Ugyancsak a Minotaure 1933-as számából hozzák Salvador Dali nak „Extázis" címû montázsát, melyet 18 katalepsziás beteg és egy hipnotizõr fotóiból, egy gótikus nõi szent szobrából és egy szecessziós virággrafikából állított össze. Ugyanennek a lapnak egyik 1934-es címlapját pedig Breton kezeinek lenyomatával illusztrálták.

Marcel G. Lefrancq „Anamorfikus érzelem " címû munkája (1948) már egészen a mai soklépcsõs xeroxnagyításokra emlékeztet. Egy másik, cím nélkül kiállított fotójának biomorf világa például Lõrinczy Györgynek a '70-es években készült „Ragacsaival" rokon. Lucien Lorelle katalepsziás aktja (1947) együtt mutatja fotó idõkoordinátáit, a performance térbeli, illetve a klasszikus akt formai erényeit.

Az ötvenes-hatvanas évek okkult fotográfiája szinte teljesen hiányzik a kiállításról. Talán mert a kor figyelme a pop art tárgyiasságának és az arte povera antiszimboliz-musának hatására elfeledkezett a „szellem vonzotta anyagról", de talán a kurátorok egy jókora hatásszünettel akarták elõkészíteni a '70-es évektõl máig újra bõven felvonuló „láthatatlan képeit". Amint hiányzik az a _ Beke László közlése szerint Erdély Miklós által sokra tartott _ László László médium is, aki híres, lebukott csaló volt. Albert von Schren-Notzing modelljeként zsírbamártott vattával imitálták az ektoplazma láthatóságát. A csalás Erdély Miklós mûvészetteoretikus gondolkodásának egyik fontos pillére lett. Schrenk-Notzing egy másik médiuma viszont a kiállítás plakátja: Stanislawa Tomczyk égõ vonallal manipuláló fotója materializáció közben (1913). Ewa C. levitációt megörökítõ képén hasonló fényjelenség látszik. Amint Erdély Önexpozició c. fotója is ezeket idézné, ha itt lenne.

A hetvenes évek közepén számos fotós és képzõmûvész újra „szellemjárta" a fotográfia történetét. John Baldessari és Mike Kelley (1975 és 1979) képei a lélek és a száj kapcsolatát, a testnyílásokat a vándorló lélek kapuiként ábrázolják. Joseph Beuys egy levitációt plasztikaként ragad meg (1978). Bernhard Blume az „Összmágikus szubjektivizmus" identifikációjának kísérletét (1971) egészen úgy fényképezi, mint száz éve az okkult gondolatfotósok. David Askevold „Poltergeist"-je (1979) (éppúgy, mint Martha Astfalck - Vietz a 30-as években) a cigaretta füstjében lát szellem-lényeket, valahogy akként, ahogyan Leonardo látta volna, ha akkor van már dohányfüst-felhõ. Sigmar Polke (1971 és 1972) és Leah King-Smith (1995) vagy Eric Rondepierre (1996/97) az expozíció és a labor véletlen-tudatos összes hibáit alkalmazzák, hogy _ mint Freud „elszólása" az erotikus elfojtásról _ kikotyogják: az ember spirituális lény.

Christian Schad „Schadographie 121"-e ironikus-komolyan ábrázolja egy tábornok röntgenképét (1975), amely a „lelket" elromlott felhúzós játék törött rugóinak mutatja. Hans Kupelwieser „X-ray" címû installációján (1993) egy útpálya-darab található, és a fölé akasztott „abszolút fehéren" transzparáló képen egy defektnél használatos kerékkulcs röntgenképét vizsgálhatjuk.
Látjuk a betegség gyógyszerét, de már nincs jelen a beteg. A kiállítás kortárs részének címe a „láthatatlan fotója" helyett akár „az X-sugárral láthatóvá tett zéró" is lehetne. A nézõ így két cím közül választhatna: pozitivista, természettudományos és szimbólumhívõ énje,
fragmentált vagy teljes világképe szerint.