A Coca-Cola vagy ötven országot kért fel, hogy készítsen saját nemzeti kultúráját kifejezõ festményt, szobrot vagy bármi mást _ kólásüveg formájában. Nagyon különbözõ megoldások születtek. Míg a dél- és közép-amerikai államok összetett és mélyértelmû alkotásokkal rukkoltak elõ, addig Európa országai inkább egy-egy szimbólum kiemelésére törekedtek. Norvégia például (egyébként igen szellemesen) a gémkapcsot tartotta megörökítésre méltónak, Nagy-Britannia pedig a Stonehenge köveinek bemutatását. Portugália ezzel szemben a csempefestést, Csehország a szecessziós kovácsoltvas-mûvészetet favorizálta. Spanyolország grandiózus mûalkotással remekelt: az üveg mellett egy kasztanyettás nõt, egy gitáros férfit és egy napkorongot is láthatunk, a Coca-Cola cég jól ismert emblémájába öltve. Vietnám és a Fidzsi-szigetek nádból készült versenymûvel szerepeltek, a dél- és közép-amerikai országok javarésze pedig a fát választotta alkotása alapanyagául.
Leginkább túl direkt hatásmechanizmusa hat zavaróan a kiállításban, az a tény, hogy a hagyományok helyett az üzlet és a reklám kerül elõtérbe, minek oka, hogy a kiállított tárgyak mindegyike a forma égisze alatt született. Ám míg a Benettonban van annyi finomság, hogy évek óta felvállaltan az etnikumok problémájából kíván hasznot húzni (ld. United Colors of Benetton), s kisebb-nagyobb akcióival még tán tesz is valamit a rasszizmus visszaszorításáért, addig a Coca-Cola kissé exhibicionistára sikeredett módon azt igyekszik bizonygatni, hogy italuk a világ valamennyik kontinensének majd összes országában a nemzeti kultúra részévé vált _ mert ugye a nemzeti jelleghez hozzátartozik a kontúrüveg formája. Pedig a szemlélõdõ aligha fog túl sokáig emlékezni arra, mily fantasztikus ötlettel is állt elõ a Fülöp-szigetek, azt viszont nem feledi majd, hogy az egész világon van Coca-Cola. Nem az ital jelentkezik a tradíció részeként, hanem a neves üdítõ teremti meg a hagyományok megszólalásának lehetõségét. Belátható azonban, hogy a maga szempontjából nem választott rosszul a cég: termékét a kultúrával reklámozza. A mûvészet pedig akár egy magasabb létforma szimbóluma is lehetne… a mûalkotásba kapaszkodva szentesül a „business".
Mégis felkapja a fejét az ember, amint megtudja, hogy a kiállításhoz „alkotóház" is társul. A gyerekek a félliteres üvegeken kipróbálhatják saját tehetségüket. A gyerek mint célközönség persze nehezen illeszthetõ az állítólagos koncepcióba. Rá másképp hat az idegen kultúra, legfeljebb is csak egzotikumot láthat benne, valamiféle mesés távolságot, talán egy mesés világot. Sokkal primérebben hat maga a kóla, hiszen ez az a motívum, ami mindenhol megjelenik, minden egyes szobron ezzel a jól ismert itallal találkoznak. Jól érzik magukat, eljátszadoznak, mesékben járnak. Eképpen fonódik össze tudatukban az egzotikum és az üdítõ. Közben azt is megtanulják, hogy a kólát az egész világon isszák az emberek. Ez a tulajdonképpeni hipnózis kiváló módszer arra, hogy belénk ivódjon a Coca-Cola érzés. A mostani gyerekek majdan azt fogják mesélni unokáiknak, hogy õk bizony a kólán nõttek. És még igazuk is lesz, mert szép lassan valóban életre kell a közismert szlogen. „Always Coca-Cola!"