1998. március 10—március 30.
A litográfiai sokszorosítás általában azon a tüneményen alapszik, hogy a víz meg a zsír _ közönséges értelemben véve _ nem keveredhetik egymással. Ha tehát a porózus litográfiai követ nagyon zsíros festékkel bevonjuk: a festék zsírtartalmának egy része a kõbe beszívódik, s a kövön a víz a festék beszáradásáig többé nem tapad meg. A víz és a zsíros anyagok emez egymást taszító tulajdonságára alapította a litográfia zseniális feltalálója, Senefelder Alajos a maga nagyszerû találmányainak egész sorozatát. (Novák László: Grafikai sokszorosító mûvészetek, 1925)
A hagyomány szerint 1798-ban feltalált technika szoros összefüggésben állt a polgárság megerõsõdésével, hiszen olcsósága és sokszorosíthatósága révén alkalmas volt az új, feltörekvõ középosztály populáris-mûvészi igényeinek kielégítésére. Nem véletlen tehát, hogy a kõnyomtatás Franciaországban élte virágkorát a múlt században, ahol számos alkalmazása volt ismert (pl. plakátok, röplapok, menükártyák, meghívók, játékkártyák stb.). Az elsõ, ún. mûvészi litográfiát 1824-ben Goya készítette, hogy aztán Delacroix, Manet, Toulouse_Lautrec munkái nyomán váljon egyenrangúvá a korban már elismert, hagyományos mûvészi sokszorosító technikákkal (rézkarc stb.).
Éppen e technikában rejlõ számtalan lehetõséget reprezentálja a Képzõmûvészeti Fõiskolán megrendezésre került a 200 éves a litográfia címû kiállítás, mely részben a fõiskolás hallgatók litográfiáiból, részben a tanárok és más jelentõs kortárs mûvészek munkáiból, illetve egy történeti részbõl állt.
Eddig a fõiskola könyvtárában rejtõzött egy olyan, a múlt század végén keletkezett plakátokból álló kollekció, mely a kor leghíresebb német, angol, portugál, spanyol, francia tervezõmestereinek, illetve mûvészeinek alkotásait tartalmazza. A plakátok között éppúgy megtalálhatjuk a szecesszió nagymesterének, A. Muchának mûveit, mint Paul Berthon vagy Privat Livemont plakátjait.
A kiállított mûvek alapján
nyilvánvalóvá válik a színes litográfiának
a szecesszió stílusvilágához való szerves
kapcsolódása, amely a nagy színfoltokon alapuló,
dekoratív kompozícionális hatások elérésére
megfelelõnek bizonyult. Emellett sokszorosíthatósága
révén ekkor szinte kizárólagosan
használt
eljárás volt a kereskedelmi
plakátok készítésénél.
A nemzetközi anyag mellett a hazai szecesszió egyik legfontosabb mesterének, Rippl-Rónai Józsefnek a munkáival is találkozhattunk. Többek között a Párizsban, Samuel Bing megbízására 1895-ben elkészített Les Vierges (Szüzek) címû könyvecske illusztrációival, melyet Rippl-Rónai színes litográfiái díszítettek. Az „illusztrációkat" autonóm alkotásokként kezelhetjük, mivel a könyvben szereplõ szöveg utólagos, kifejezetten a képek illusztrálására készült. A kiállított lapok különbözõ színes fázisnyomatai a végsõ képnek, így alkalom nyílik a színes kõnyomatok elõállítási folyamatának a megismerésére is. Hasonlóan az Iparoscsalád, vasárnap címû több lapból álló sorozathoz, ahol Rippl-Rónai a legkülönfélébb színû papírokra történõ nyomtatás következtében létrejövõ egyedi színhatásokat próbálgatta. A technika megismerését szolgálja az elsõsorban múlt században megmunkált litográfiai kövek bemutatása is.
Szimbolikus aktusként, akár
politikai tettként is értelmezhetõ az a pillanat,
amikor a hatvanas évek legelején Bernáth Aurél
diákjaival elõvetette a fõiskolán lassan évtizedek
óta porosodó litográfia készítéséhez
való eszközöket és Gyulai Líviusszal lenyomtatta
háromféle színes litográfiáját,
még a két háború között készült
munkái (pl.
Tél
) nyomán (az ötvenes években
ti. mindenféle sajtótermék elõállítására
alkalmas nyomdai berendezés mûködtetését
betiltották). Bár Bernáth sem ezelõtt, sem
ezután nem dolgozott többet a kõvel, ettõl kezdve
a litográfia elterjedt, technikája egyre többeket
foglalkoztatott.
Talán az egykor nagy népszerûségnek örvendõ sokszorosító eljárást kívánta feleleveníteni a Képzõmûvészeti Fõiskola, mikor pályázatot hirdetett diákjai számára. A különdíjat Haszon Ákos nyerte, számos díjat, elismerést arattak még a következõk: Csordás Zoltán, Kondor Attila, Kun J. Fruzsina, Magyar Krisztina, Szabó Ábel és Szigeti András. A hallgatók a legkülönbözõbb módokon alkalmazzák a technikát _ tollal rajzolnak a kõre, kaparásos módszert, kifedéses technikát, fotóalapot stb. használnak _, amivel grafikai és festõi hatást egyaránt elérhetnek.
Velük egy teremben tanáraik _ Baranyay András, Eszik Alajos, Gaál József, Kõnig Frigyes, Kõnig Róbert, Nagy Gábor, Pásztor Gábor, Somorjai Kiss Tibor, Szabados Árpád _, illetve más kortárs képzõmûvészek munkáiból láthattunk válogatást. A tanárok közül a kiállítás két szervezõjének, Baranyay Andrásnak és Somorjai Kiss Tibornak munkáit emelném ki. Mindkettejük mûvészi tevékenységében fontos szerepet játszik a litográfia mûfaja. Baranyay a 60-as évek végén, 70-es évek elején készített fotószerû, felnagyított, furcsa „test-kivágatainak" adekvát médiuma volt a litográfia, míg Somorjai Kiss magából a technikából következõ speciális lehetõségeket használta ki, így „kozmikus" képeinek sugárzó hatását például 18 szín megfelelõ helyeken történõ egymásra nyomásával érte el.
A tanárok lapjai mellett a 80-as években alakult Váci Grafikai Mûhelyben készült litográfiákból láttunk válogatást. Így az 1989-ben készült és számos mûvész munkájából összeállított, 15 példányban lehúzott Csendélet-mappá t, köztük Banga Ferenc, Deim Pál, Dienes Gábor, Gyulai Líviusz, Szemethy Imre néhány lapját. Bár a litográfia elve rendkívül egyszerû kémiai eljáráson alapszik, mégis, a nyomtatás viszonylag bonyolult, a számtalan szakmai finomság, trükk alkalmazása csak hosszú évek gyakorlata által alakul ki. Éppen ezért volt jelentõs a litográfus mestert is alkalmazó Váci Mûhely felállítása, hiszen itt bárki rajzolhat kõre anélkül, hogy a kõnyomtatás folyamatában részt venne.
Ez a kollektív kiállítás, ahol mindenki egy-egy mûvel szerepelt csak, lényegében egyféle sokszorosító eljárás felhasználási lehetõségeinek bemutatására jött létre, elsõsorban a litográfia természetének vizsgálatát involválja. Összességében a tollrajzszerû, rézkarcszerû, tusrajzszerû, fotószerû, krétarajzszerû stb. nyomatok között jogosan merül fel a kérdés: mi is valójában a litográfia? Vannak-e a litográfiának olyan specifikumai, melyek csak rá jellemzõek, s amelyektõl több lesz, mint egyfajta reproduktív eljárás? Mûfaj és/vagy technika-e?
Úgy tûnik, hogy a litográfia önálló mûvészi rangja a benne rejlõ kettõsség miatt (reproduktív-egyedi) nem következik általánosan magából a technikából, így mindig az egyedi felhasználáskor dõl el a reproduktív vagy autonóm mûvészi szándék. Talán nem véletlenül vált, illetve válhat a litográfia a mai, sokszor megtévesztõ illuziókkal, hamisítványokkal játszó posztmodern kor egyik kedvelt mûvészi kifejezõ eszközévé.