Jevgenyij Popov
A VODKÁRÓL ÖT TÉTELBEN

Felesleges figyelmeztetni önt, kedves olvasó, hogy a dalok, amelyeket elõször az én fogalmazásomban keletkezett, majd egy másvalaki kezével írott két elõszó után végre elolvas, a kiváló, megboldogult Mikulás Mikulásovics Fityiszov tolla alól kerültek ki, s hogy lenyûgözõen gazdag irodalmi hagyatékának csupán elenyészõen csekély hányadát alkotják. Felesleges, hiszen erre önök maguktól is rájönnek ragyogó stílusukból, a dalok cselekményének mesterkéltségébõl és a megboldogult által érintett téma kivételes idõszerûségébõl. Mikulás Mikulásovics mintha azt üzenné nekünk: „Igen! Valóban vannak még nálunk, akik visszaélnek a beléjük vetett bizalommal. Vannak, de hamarosan már nem lesznek”.
 

ÖT VODKADAL
Édes egyetlenjeim! Drága cimboráim! Figyelmeztetlek titeket, hogy az általam megénekelt öt dalnak a vodkáról az éle kizárólag az alkoholizmus ellen irányul, az ellene vívott küzdelmet szolgálja. S ha valaki netán még valamit kihallani vél a dalokból, hát az az õ magánügye. És csakis abban az esetben az õ magánügye, ha a „kihallásainak” nem ad hangot. Mert én ugyan béketûrõ vagyok: tûrök, tûrök — de egyszer majd fogom magam, és pert indítok rágalmazásért. Akkor aztán az illetõ kezes bárányként fog számot adni tettérõl a népi ülnökök elõtt, na meg énelõttem. Ideje véget vetni az efféle szimbolizmusnak, az elbeszéleseim sorai közti mazsolázgatásnak. Különben meg ideje engem jó nagy példányszámban kinyomtatni és a munkámért sok-sok pénzt fizetni. A mazsolák meg olyanok, mint a poloskák.
Mik. Fityiszov
 

SZÉK SZÉK SAMEDLICS
Egyszer egy ember, aki borzasztóan szerette a vodkát, a következõ módon vedelt: vett egy nagyon nagy üveg vodkát, fogott egy poharat és nekiállt inni az üvegbõl és a pohárból.
Miután az italból magához vett egy adagot, az az egyszeri ember azt érezte, hogy élete jóval vidámabb lett.
Azzal át is ült a kis sámliról, amilyeneken a vénasszonyok szeretik pihentetni a fájós lábukat. Átült egy székre, olyanra, amilyenbõl ma már minden házban akad, sõt: minden vityillóban. Manapság mindenütt vannak székek meg sámlik.
Leült s a hangulatja egyre jobb lett. Alacsony is lett neki a szék! Kevesellni kezdte a széket! Reáhelyezte hát a székre a sámlit, s felhágván rá, folytatta az ivást az üvegbõl és a pohárból.
Az pedig köztudomású, hogy az emberi élet értelme abban rejlik, hogy sohasem szabad ráülni az elért eredményekre. Hisz mindenki tudja, hogy ha az ember ráülne az elért eredményekre, akkor visszatérne az õsemberi állapothoz, és meztelenül táncolna a tûz körül.
Ezért van, hogy napjainkban már alig akadnak, akik a tûz körül táncolnának. S a fordítottja is igaz: a turbinák elektromos áramot fejlesztenek, s az egész ország fürdik a villany varázslatos fényében.
Amiért is emberünk kiment a konyhába egy pirosra mázolt, háromlábú székért, amelyet Riga városában gyártottak (Lett Szovjet Szocialista Köztársaság).
A közönséges székre reátette a piros széket, a piros székre a kicsiny samedlit, a legtetejére pediglen felült õ maga, pontosan emlékezve rá, hogy van még neki egy nagyon nagy üveg vodkája.
Idvezülten tekingetett körbe-körbe emelvényérõl a szerteszét kialakult helyzetre, amely saját keze munkáját dicsérte. Torsert?? a saját keze munkájából vette, A pianinót a lányának, aki úttörõtáborban volt épp oda, a saját keze munkájából vette. A német ágyat a saját keze munkájából vette. Ezért aztán a következményektõl mit sem tartva elküldte a felegését üdülni Szocsiba.
— Kéne még egy szõnyeget vennem, bolyhok nélkül??. Na, majd ha megjön az asszony, elmegyünk együtt Ivan Ivanicshoz a boltba és jól megvesszük – mondta a pasi.
Ó jaj! Ó jaj! Mily gyakori, hogy vágyaink nem esnek egybe a valóságosan zajló életnek gyors rohanásával! Alig ejtette ki ezeket a gyakorlatias szavakat a részeges pasi, tákolmánya máris ingadozni kezdett, s a mi Szék Szék Samedlicsünk borzalmas robajjal a földre roskadt, szarvaival felöklelve az utóbbit, összhangban azzal az egyetemes törvénnyel, hogy ittas állapotban lefelé húz a föld.
Az eséstõl Szék Szék Samedlicsnek nagyon megfájdult a feje. Bevett hát egy piramidont Saridont?? A Saridon nem segített. Elment az orvoshoz, és az orvos azt mondta neki, hogy agya a trauma következtében félrecsúszott.
Amitõl a pasi bevégezte, hátrahagyva ostoba teste felett zokogó feleségét és lányát. Halála elõtt még lezüllött, elitta az egész lakberendezést, saját keze munkájának szerzeményit, kivéve a pianinót.
Mindenki elõtt világos, hogy Szék Szék Samedlics lánya és felesége nálunk a Szovjetunióban el nem kallódhatnak… A lánya kijárja az iskolát, s még az is elõfordulhat, hogy hivatásos pianinómûvész lesz. Ha mégsem, az se nagy baj. Az asszony talál magának másvalakit, merthogy szép.
De hát mégiscsak botrányos ez az esés! Képzelhetik, mennyire bántotta õket, hogy egyetlen, drága korhelyüket nem az ebédlõasztalnál, hanem a koporsóban látták viszont!
El tudják képzelni, mi lesz, ha minden részeges alak nekiáll lezuhanni a székekrõl-sámlikról és belehal? Hiszen gyermekeik kiforratlan ifjonti lelkének ez olyan erõs megrázkódtatást okozhat, hogy minden további nélkül õk is ivásra adhatják a fejüket, s az italozás ily módon láncreakcióra lép egymással.
 

SZAGOSVÍZ
Szívet-lelket melengetõ látványt nyújtott a gumigyárban az eszterga-mûhelyben zajló  összehangolt, fegyelmezett munkafolyamat. A munkások arcán szigorú, feszült figyelmet tükrözõdik. Végtelen gyûrûkben kanyarog az acélforgács. Vígan csordogál a fehér emulzió. S alighogy szünet következik, máris jön a vidám tréfálkozás, önfeledt kacagás harsan. Kopog a dominó, ki-ki elmeséli, mi mindent látott az életben.
Mindenkinél többet pedig Petrov és Popov esztergályosok láttak. A többiek mind nagy odaadással hallgatták szavaikat minden egyes alkalommal, megbecsülés és tisztelet övezte mindkettõjüket.
Éspedig azért, mert nemcsak sok mindent tapasztaltak az életben, de bizony a normát is sok-sok százalékkal túlteljesítették, méghozzá rendszeresen.
Holott teljességgel különbözõ emberek voltak. Popov jókedélyû dagi volt, aki csakis sört, és csakis ünnepi alkalmakkor ivott.
Petrov épp az ellentettje. Sovány, colos. Hiányzott a jobb veséje, mert kivágták belõle. Ideges. Nem csupán ünnepnapokon, de vasárnap is fogyasztott alkoholt. Meg szombaton is. Továbbá ittas állapotban többször hencegett vele, hogy igazándiból nem a vodkát szereti õ, hanem a közönséges trojka?? „hármas” kölnit.
— Mi olyan van abban a kölniben, te hülye? – mondják neki a kollégák.
— Minden van benne, csak érteni kell hozzá! – felelte fontoskodva Petrov, és vodka helyett változatlanul kölnivizet ivott. Ezzel együtt a munkáját kifogástalanul elvégezte, nem gyõzöm ismételni.
Egyszer úgy adódott, hogy láz tört ki a mûhelyben: a munkaverseny láza kerítette hatalmába a csarnokot.
Mindenki erejét megfeszítve dolgozott a kezdeményezésen. Fontos felajánlások születtek. Kibontakozott a harc az anyagtakarékosságért. Az élenjárók élén természetesen Popov és Petrov haladt.
Dolgozás közben a szaktársak egymást biztatták, amitõl a munka teljes gõzzel haladt elõre.
Eljött végül az eredmények összesítésének ideje. S ekkor bámulatos dolog történt. Kiderült, hogy a mutatók Petrovnál is, Popovnál is tökéletesen azonosak. Minden vonatkozásban egyformák. A selejthányadot illetõen is, a takarékosság oldaláról nézve is. Gondos mérlegelés vette kezdetét, a bírálókat sorrend kialakításának gondjai nyomasztották, azon kínlódtak, hogy elváljék, melyiküket illeti az elsõ hely – ám a végkövetkeztetés egyre csak váratott magára.
— Mi lenne, ha az egyiküket a második helyre hoznánk ki? – javasolták azok, akik a legszívesebben örökké mindent elsimítanának.
Mások, akik a legszívesebben mindent folyton csak elsimítanának, így tiltakoztak:
— Hogyhogy? Miért kellene az egyiknek hátrányt szenvednie, miközben a másik az õ rovására megkapja az elsõ helyet?
Érdemes lett volna látniuk a vita okozóit. Történjék ez valahol máshol, egy kevésbé összeforrott kollektívában, hát akkor meglehet, hogy erõsen fújtak volna egymásra, sõt, akár ölre is mennek. Nem így itt. Higgadtan, kimérten esztergálták a munkadarabokat, s csak nagynéha húzták egymást ártalmatlan élcekkel.
Példának okáért Popov egyszer kijelentette:
— A Petrov szaktárs azért bír így hajtani, mert karburátor van a veséje helyén. Kölnivízzel üzemel.
Abban a pillanatban mindenki kapcsolt. Rögtön mondja egyik szaki a másiknak:
— Úgy érzem, a Petrov szaktársnak nem ítélhetjük oda az elsõ helyet, mert hát hogyan is hozhatnánk ki valaki olyat elsõnek, aki csak úgy zabálja a kölnit? És ráadásul még henceg is vele! – csatlakozik hozzá a másika, akit megszólítottak.
Hát ilyen eszmecserék zajlottak  a mûhelyben. Meghallva ezeket a hangokat, Petrovnak eltorzultak az arcvonásai:
— Á, nem. A szagosvíznek semmi köze ehhö’ – fejtegette a dohányzóban. – Be nem látom, hogy jön ide a szagosvíz. Becsülettel elvégzem a munkámat, az meg, hogy illatos, finomított szeszt iszom, az tisztára az én dolgom. Te például üdítõt iszol, mégse piszkállak érte. Én meg kölnit iszom, hát te is szálljál, le rólam, jó?
Csakhogy az itókaként ocsmány készítménynek ez a szemérmetlen propagandája még súlyosabbá tette a bûnét. S a szaktársak tárgyszerûen meghányva-vetve a dolgokat, merész lépésre szánták el magukat: nemcsak megfosztották Petrovot az elsõ helytõl, de a faliújságon visszataszító módon még le is ábrázolták, amint épp egy kölnipermetezõbõl a szajába fecskendezi a parfümöt.
Popovnak ezzel szemben megrendelték a fényképét 18x24-es méretben, a fotót jól látható helyen kifüggesztették, alatta egy felirattal, amely Popov érdemeit ecseteli.
Sokan megbámulták aznap Petrovot. Annak meg a képe egészen megnyúlt, fejét csóválta, akár egy farkas és egyre azt mondogatta halkan:
— Nem értem az egészet. Ez már maga a teljes fejetlenség. Hát ezért dolgozom én becsületesen? Hogy úgy ábrázoljanak, mint egy hímringyót? Ebbõl én nem kérek! Nem arra szerzõdtem, hogy elviseljek egy ilyen légkört. Ez tisztességtelen eljárás. Juszt is ott fogok lógni én is!
Ekkor kellett volna szaktársainak felfigyelniük a szokatlan beszédre. Hisz valóban kissé tapintatlanul jártak el vele szemben. Addig hagyján, hogy az orrára koppintanak Petrovnak, hogy emlékeztetik rá, milyen káros, ha valaki ital gyanánt fogyasztja a kölnivizet. Szükség volt erre, de nem ilyen meredek módon. Valahogy kíméletesebben kellett volna eljárni.
Sokan gondolkodtak így, amikor másnap reggel megjelentek a mûhelyben és a következõ vad képet látták meg, amely az orruk elõtt lógott egészen a rendõrség és a mentõk megérkezéséig. Petrov lógott ott, személyesen. Felakasztotta magát a saját derékszíjára. Pontosan azon a jól látható helyen, ahol vetélytársának fényképe függött. És ahogy felkötötte magát, a teste teljesen eltakarta vetélytársának fotóját.
Amikor odaléptek hozzá, az orvosokat és a rendõröket meghökkentette, hogy az akasztott emberbõl szagosvíz illata árad. De mindent elmagyaráztak nekik, s az orvosok az izgatott kollektíva kedélyeit azzal nyugtatták meg, hogy Petrov gyógyíthatatlan alkoholista lévén delíriumos depresszió állapotában végzett magával. Következésképp a kollektívát semmilyen felelõsség nem terheli az õ patologikus cselekménye miatt.
 

SZABADSÁG
Egy ifjú, aki arra vágyott, hogy viszontlássa a szeretett lényt, megbeszélésüknek megfelelõen várt a lányra a zenei vígszínház épületénél, ahol a lány kellékesként dolgozott, de aznap épp szabadnapos volt.
A lány késett, és az ifjú gondolkodóba esett. Egyre csak töprengett, de képtelen volt megérteni: miért nem hajlandó igazán szeretni õt a lány, habár már többször együtt vodkáztak, és három alkalommal pucéran feküdtek az ágyban.
A járókelõk eladó jegyek iránt érdeklõdtek egymástól. Közben odagördült taxin egy vidám társaság. Kiszálltak a kocsiból. Egy göndörkés-kopaszkás bácsi így szólt nõi útitársaihoz:
— Tudjátok mit, lányok?
— Mit? – kérdezték a lányok, akik közül a legfiatalabb volt vagy százéves.
— Hagyjuk a fenébe a vígzene színterét! – élcelõdött a bácsi. — Menjünk inkább a saslikbárba. Összehozlak titeket egy grúzzal, remek srác. A legjobb barátom!
— Grúzokkal szívesen ismerkedünk! – jelentették ki határozottan a lányok, azzal nekiálltak, hogy kicsinosítsák magukat.
A göndörkés-kopaszkás pillanatok alatt túladott a jegyeken és a társaság eltûnt.
— A jó édesanyádat! – dünnyögte utánuk az ifjú.
— Hogy jönek ide a felmenõim? – törte meg gondolatmenetét egy felháborodott ember hangja.
Azzal elõtte termett maga az ember. Állt, de imbolygott is. Az ifjú félrefordult.
— Ne nagyon járasd azt a lefcses pofád – korholta õt az imbolygó alak, aki kopottas ruhát viselt. – Te naplopó vagy, én pedig dolgozom. Én asztalos vagyok és a diri helyettese skirka?? most elmart a grabancomnál fogva, hogy aszongya: „Tûnés innét, te szeszkazán. Holnap igazoló jelentést írsz, hogy minek vedelsz te a munkahelyeden.”
Az ifjú ránézett órájára.
— Nem jön el a kis szemét – dünnyögte. – Meg is teszem, amit beígértem a rohadéknak.
Amit beígért, az a következõ volt. Felhívta a munkahelyén és azt mondta:
— Holnap fölmegyek hozzád.
— Ne gyere! – mondta a kellékes, aki a Zaszuhin utcában lakott egy barakkban.
— Holnap fölmegyek hozzád, és hogyha nem leszel otthon, akkor betöröm az ablakodat, a szomszédoknak meg elmondom, hogy olyan vagy.
— Milyen vagyok? – élénkült fel a kellékes.
— Tudod te azt nagyon jól – válaszolta komoran a hõsszerelmes.
Minekutána a lány kitûzte a találka idõpontját hét óra harmincra. Az elõadás kezdete elõttre.
— Ezt-azt meg kell még beszélnem a barátnõimmel – magyarázta a kellékes.
Vagyis hazudott a mocsok.
— Össze én. Összetöröm az ablakját – õrjöngött csendesen a megcsalatott.
— Nyugodtan megteheti – mondta a részeg. – Csak nyugodtan. Lehet ám törni-zúzni. Tõlem meg ki nyúlt le a múlt héten egy huszast a bótban? Tik. Bizony. Mindenrõl tik tehettek. Megkaptátok a szabadságot, nyikhajok, oszt játszátok az agyatokat. És velem mi lesz? Nekem ki ad szabadságot? A diri helyettese úgy kidobott, hogy a lábam nem érte a földet, az asszony meg, hát az egyszer tuti, hogy az is balhézni fog. Ravasz egy asszony. Mihelyt lefekszem, bevackolom magam az ágyba, nekem esik a sodrófával. Reggel már-már azt hiszem hogy magamtól találtam elesni, meg összetörni magam. De én azért nem verem. Különben is  megcsal.
— Dunykát a kellékesektõl ismered? – érdeklõdött az ifjú.
— Hogyne ismerném. Kollégák vagyunk. Van ám pénzem. Nehogy azt hidd, hogy csóró vagyok. Én rendesen dolgozom. Van nekem pénzem.
Azzal a részeg kifordította piszkos zsebét és elõvette az idétlen papirosokat.
— Menjél már föl, hívd le! – kérte az ifjú, közben önmagára lett mérges.
— Egyedül nem megyek – bolondozott az asztalos. – A társaság a mindenem. Menjünk együtt. Iszunk sört. A büfében tudunk sört inni.
Elszontyolodott az ifjú. Viszont mégiscsak érdekes lenne megtudni, hogyan is veszi ki magát az a büfé. Hogy vannak-e benne hús-vér színészek. Az ifjú végtelenül tisztelte a hús-vér színészeket. Dunykával is ennek kapcsán ismerkedett meg. Kérdik tõle a srácok:
— Nõd van?
— Van – feleli az ifjú. – Színházban dolgozik.
— Jó nagy kurva lehet – mondják erre a srácok, akiknek számos dologról tévképzetük van.
Az ifjú csak kacagott.
Bementek a mûvészbejárón. A bejáratnál az asztal mögött egy idõsebb ember ült, aki egy kakasra emlékeztetett.
— Hát te hova nyomulsz? – kérdi a dülöngélõ asztalostól.
— A haver a hugát keresi, na! – mondta az asztalos, nagyokat kacsintva az ifjú felé.
Azt erre kiverte a verejték, de beengedték õket.
— Találd meg nekem a Dunykát, és már itt se vagyok – dünnyögte az ifjú, akinek inába szállt a bátorsága.
— Mingyá, mingyá – mondta kísérõje, egyre silányabb oroszsággal. – Mingyá. Söröt iszunk.
Így kerültek a büfébe. Olyan volt, amilyennek egy büfének lennie kell, kivéve a közönséget. Szent Isten, micsoda egy közönség! Cowboy üldögél az ivóban, különféle revolvereket pörget. Egy széplány jókora legyezõvel hûsíti magát. Kigyullad egy vörös lámpa a bejárat fölött és a cowboy fürgén megiramodik. Valahonnan a távolból hallatszik elváltoztatott hangja:
— Megöllek, te nyomorult! Pokollá tetted az életem. Ó, Mary, Mary! Az én gyönyörû Marym!
Az ifjú az asztalossal megtárgyalta a saját szerelmét.
— Összetöröm, szétverem az ablakán az üvegeket – fogadkozik.
Közben töltött a színházi alkalmazottnak.
Az meg egyre üvegesebb tekintettel nézett maga elé. Üvegesedett, üvegesedett a tekintete, egyszeriben meg csak kihúzta magát és rázendített:

Ó, adjatok! Szabadságot adjatok!

Azzal a földre roskadt és nem is tudott többé föltápászkodni.
A büfésnõ és a közönség érdeklõdve várta, miként viszonyul majd az ifjú alkalmi ivócimborájának összeomlásához, mert maga az ifjú ápolt, jólfésült volt, mellkasán szvetter feszült.
Ám õ egész egyszerûen fogta magát, a sör helyett megragadott egy üveg bort és egész egyszerûen magában folytatta az ivást.
— Nézd már, az asztalosunk hirtelen hogy megszomjúhozta a szabadságot – mondta jó hangosan az egyik pirospozsgás színész egy másik, sápadt színésznek.
Az meg rosszkedvében volt, és morcosan válaszolt:
— Pedig az embernek semmi szüksége a szabadságra. Ezt az egészet õ csak a látszat kedvéért adta elõ, mintha valóban szomjúhozná a szabadságot. Neki az illúzióra van szüksége, nem pedig a szabadságra. Adj a mi asztalosunknak illúziót, s meglásd, boldog, elégedett ember lesz. Ámde hogyha szabadságot adnál neki, hát abban a minutumban mindent porba dönt, mindenekelõtt persze saját magát.
— Mi az, Vaszilij, ilyen mély filozófiára is megtanítottak a színiiskolában? – hahotázott a pirospozsgás színész.
— Egészségemre – mondta fennhangon az ifjú, magasba emelve poharát.
Ezenközben az õ imádott Dunykája a közelben üldögélt egy ruhásládán és a lábát lógázta. A barátnõi már elújságolták neki, hogy látták ám a büfében az õ haragos pasiját, tökrészegen. Dunykát édes borzongás járta át, hullámokban el-elöntötte hol a kéj, hol a szorongás. Vágyott még egy kis konyakra, no meg „Madártej” nevû cukorkára.
 

A LEBUKÓKNAK ELÕBB JÓL MEGY, MAJD VESZTÜKBE MERÜLNEK
Egy italozásba merült, kisebb társaság javában ünnepelte a Gyermekvédelem Világnapját. Tudvalevõ, hogy aki részeges, annak minden nap ünnepnap.
A társaság valóban kicsiny volt, ám annál intelligensebb. Egy orvosból, egy haknizó színészbõl és két ismeretlen leányzóból állt, meg egy alkoholistából, akinek nem volt partnere, s emiatt az orrát lógatta.
A beszélgetés igencsak kellemesen alakult, idõszerû témák körül forgott. Az orvos és a színész véleményt nyilvánított a haladás erõinek beavatkozásáról a természet életébe.
— Már megbocsáss, de ezen a ponton kénytelen vagyok ellentmondani neked – mondta az orvos, füstkarikákat eregetve.
— Nem. Nem és nem! – erõsködött a színész. — Ne is haragudj, de nem. Mégiscsak hasznos. Gondold el  — az a hely teljesen terméketlen volt, csupa kopár szikla, most meg ott egy vízierõmû.
Kortyoltak a vodkából. Az alkoholista hallgatott.
— Hej, te színészember, te kis mûvészlélek! – mondta a doktor, aki már alaposan elázott. – Te csak átutazóban vagy itt. Könnyû neked jókat mondani. De nekem itt élt a nagyapám, a nagymamám, itt élt a dédapám, itt élt a dédanyám. Na persze a vizierõmûvet, azt nem vitatom. Nem-nem – kezével bizonytalan mozdulatot tett.
— Mert érted, vegyünk egy ilyen erõmûvet. Vagy építesz egyet, vagy nem építesz. Vagy kitalálsz helyette valami atomosat, olyan nukle-láris alapon mûködõ izét. De hogyan építesz fel egy olyan gyönyörûséget, ami eltûnt? Egy egész erdõt? Akár egy szál sziklát?
— Figyelj, az egész erdõt rég kivágták és elszállították.
— Méghogy az egészet? Jártál te egyáltalán a tározónál? Láttad, milyen a partja? Hát tiszta szjur?? Állnak még a fák, a koronájuk fent van magasan, te meg lebuksz a gyökerükhöz. Izgi, mi, lemerülni a gyökerekhez? Különben nem is igaz. Nem merültem le.
— De. Ott nyugodtan le lehet merülni – avatkozott közbe az egyik leányzó. – Ott meleg a víz, de a Jenyiszejben nem. Abban tilos is fürdeni. Egész évben négy fokos a vize.
— Hát az meg hogy lehet? – ámuldozott a színész.
— Úgy, hogy a fenékvíz átbukik a gát alsó bögén, és nincs ideje felmelegedni, míg a városba ér – fejtegette a mûvelt leányzó.
Az alkoholista hallgatott. Helyette bekapcsolódott a másik leányzó.
— Én személy szerint nem vagyok hajlandó lebukni a tározó vizébe. Elõször is fertõzést lehet kapni tõle. Pont ott volt a dögkút, kész fertõzésveszély az egész. Másodszor meg, én korábban arrafelé laktam, az apukám ott van eltemetve. Hogyan is merülhetnék le apuka feje fölött?
A leányzó szemét elfutotta a könny, egyetlen hajtásra kiitta poharát. Az orvos szintén elérzékenyült, és vigasztalásképpen így szólt:
— Ezen a ponton tévedni tetszik. A fertõzés ki van csukva. Speciális betonernyõket alakítottak ki. Fertõzés elõ nem fordulhat.
— Ernyõt vontak minden egyes döglött tehén fölé? – kételkedett a leányzó.
A doktor feldühödött.
— Értsd meg, te liba, nem a tehén a lényeg, nem a tehén. Még csak nem is a temetõk. Hanem a szépség! A táj szépsége eltûnik, ahogy a haladás nyomul… illetve hát igen, a temetõ… igen, hát azzal is számolni kell… – dünnyögte.
A markáns szavak hallatán a leányzó beijedt. És a színész sem vitatkozott többé. Barátnõje lazán ült, elengedte magát, õ pedig észrevett a lábán egy „M” alakú, kék eret.
— Metró. Manus – mondta a színész.
— Mi? Mi van? – kérdezte mindenki egyszerre.
Az alkoholista meg csak hallgatott, hallgatott és hallgatott. Aztán kihallgatta magát.
Amikor mindenki azt kérdezte „Mi? Mi van?”, az alkoholista felvetette szertelen, szilaj fejét és teljesen oda nem illõ szavakkal hozakodott elõ.
— Miféle földhözragadt dumák ezek? Miért ne lehetne lemerülni? Nagyon is le lehet merülni!
Azután az elsõ emeleti garzonlakás teljes hosszában végigfutva lendületet vett, majd alábukott az ablakon, áttörve mindkét üvegét.
A többi részeg elborzadva rohant oda, és meglátták, hogy ott fekszik a frissen felásott földön.
— Futás gyorsan lefelé, nézzük meg, mi van vele! — kiabálták a részegek és letódultak, hogy megnézzék, mi lett a lebukottal.
Odalent azonban nem hogy a kibukottat nem lelték, de még csak sem bármi, néven nevezhetõ katasztrófának a nyomát sem. Az alkalmi járókelõk sem tudtak felvilágosítással szolgálni. Inkább riadtan odébbálltak az izgatott részegek csoportjától. A kutatás hevében leszállt az éj, az elveszett személy nyomtalanul eltûnt, és a társaság visszament a házba, ahol tagjai önmaguk számára is észrevétlenül álomba merültek.
Az ablakon átmerültnek eleinte óriási szerencséje volt. Lezuhant a felásott földre, s felocsúdván nagyon megörült annak, hogy életben van. Mérhetetlen rémületében végigtapogatta összes végtagját és megállapította, hogy mind megvan. Ám a rémülete csak nem akart szûnni. Akkor az alkoholista felugrott, azzal elszáguldott a legközelebbi traumatológiai ellátóba, ahol nekiállt gyógyszert követelni. Nyomban sokoldalú vizsgálatoknak vetették alá, majd lelkére kötötték: ne hordjon össze hetet-havat holmi zuhanásokról az emeletrõl.
Csakhogy az ittas egyén égre-földre esküdözött, szemében könnyek csillogtak, lelkében az igazság tüze lobogott.
Bizony fonák helyzetbe kerülhettek volna az egészségügy dolgozói, ha valamelyiküknek nem adja ki az esze, hogy megvizsgálják a részeg lehelletének alkoholtartalmát is.
A lebukott belefútt a csõbe, s abban a szent pillanatban elveszett. Visszatartották a balesetin, majd kis idõ elteltével átszállították az 1. sz. kijózanító állomásra, ahol levetkõztették, és beállították a hidegvizes zuhany alá.
Éjszakája rémesen telt. Folyton újabb részegek érkeztek. Kettõ közülük ölre ment, azokat rendõr térített jobb belátásra. Volt egy, amelyik hányingerrel küszködött.
Reggelre kelve pedig az alkoholistát megbüntették 30 rubelre, azonkívül értesítést küldtek a munkahelyére. Az alkoholistának így kollégái elõtt kellett felelnie tettéért. Ott állt elõttük, és kínlódott.
 

ROMASA ÉS JÚLIA
Egy Romasa nevû fazon, aki már teljesen elitta az eszét, és akit ráadásul nagyon kedveltek a lányok, felvitte az egyiket a lakására, ahol üvegbõl és pohárból vodkát fogyasztottak.
Bizony! A lány is ivott, tökéletesen megfeledkezve a nõi tisztességrõl. Úgy ivott, mint aki nem tudja, milyen káros a vodka az õ fejlõdésben lévõ, fiatal szervezetére. Úgy ivott, mintha sohasem olvasott volna újságot, nem hallgatott volna rádiót, nem nézett volna televíziót!
Szegény lány! Meglehet, a szerelem tette, hogy ilyen elítélendõ magatartásra vetemedett. Hiszen annyira szerette Romasát, az alkoholistát!
Volt is mit szeretni rajta. Nagyon okos volt – egészen addig, míg el nem itta az eszét. Fejbõl tudta, melyik híresember mikor született, mikor halt meg, szeretett elbeszélgetni arról, melyiket hogyan kínozták meg. A lány pedig õt szerette.
Romasa meg máskülönben szintén nagyon szerette a lányt. Már akkor beleszeretett, amikor még csak esténként ivott, és akkor is mértékkel. A lány pedig szép volt akkor, és csak nevetett, ha ajánlataival ostromolta.
Ami annyira kétségbeejtette! A lány nevetett, õ meg majd belehalt. Egyszer a puszta öklével kiverte az ablaküveget, továbbá rákapott az italra.
Kezdetben, mint láthatják, gyenge volt ez az ember, ám az italozástól kemény tüskéket növesztett. Pimasz és nyegle lett. A hülye tyúkok csak úgy ragadtak rá, õ meg mindegyiküket boldoggá tette. Arcátlan lett és pökhendi.
S hogy mennyire elvadult a leányok lelkivilága! Alighogy meglátta, hogy hajdani barátja nyakló nélkül fogyasztja a vodkát, vedel, mint egy állat, és hogy egyetlen szoknyát sem hagyna ki, menten, egy szemvillanás alatt, egyben haladéktalanul maga is belezúgott.
Elkezdett feljárkálni hozzá. Romasa eleinte semmit sem értett. Azt hitte, a leány gúnyt ûz belõle. Amikor pedig rájött, mirõl van szó, a lélegzete is elállt a boldogságtól, s levegõ után kapkodva szerette a lányt, amikor csak ráértek.
Márpedig idejük volt bõven, mert Romasa odáig süllyedt, hogy a temetõben megrendelésre sírfeliratok vésését vállalta. A nõk meg örökké nõk maradnak: mindig találnak szabadidõt. Egyáltalán: a nõknek mindig mindenük van. Van pénzük is – hogy honnan, az rejtély, de bármikor tudnak a kisfiúknak adni belõle italra.
Szóval összemelegedtek. Ekkor kellett volna a két balga léleknek megálljt parancsolnia a pillanatnak. Hiszen románcuk olyan nagyon csodálatos volt.
Csakhogy a részeges sehogyan sem tudta feledni, hogyan vezette azelõtt õt a lány az orránál fogva. Illetve a felszínen már rég feledte, ám ott benn, ott legbelül… Tudják, milyen sötétség honol ott?
A leány nemkülönben – hiszen szégyellte õ magát az emberek elõtt is, önmaga elõtt is, amiért bármennyire is próbált állhatatos lenni, csak beleszeretett egy ilyen semmirekellõbe, akinek se jövõje, se pénze, hatalma, se erõs barátai, se pedig kocsija nincsen.
Ezért aztán  patakokban folyt a vodka náluk, sírfeliratból meg egyre kevesebbet készített a Romasa. Viszont faragott verseket, amiket felolvasott a leánynak.

Azt mondta egy alkoholista
Hogy õ egy nõi katolista
Azóta már tudom: az alkoholikusok
Bizonyos fokig katolikusok

Így verselt Romasa.  A leány pedig bágyadtan ránézett, kiment a fürdõszobába, és amikor visszatért, megragadta az üveget.
— Töltsél nekem is! – kérlelte Romasa.
A leány felsóhajtott, újból ránézett, de töltött.
S odament hozzá, ki a szennyes ágynemûk közt hevert.
— Kedvesem – mondta a leány. – Kedvesem. Az enyém vagy.
— Imádlak – mondta a férfi. — Imádlak, imádlak téged. Tönkretettél, de imádlak. Én tégedet imádlak.
— Én is elvesztem – válaszolta Júlia. – Szerettem volna kifogni valami tudományos fejû kandidátust, de elvesztem. Nem mehetek immár hozzá egyetlen tudományos fejû kandidátushoz sem. Te vagy az én kicsikém, az én boldogságom!
Azzal vodkát ittak, összebújtak, majd amikor végeztek, az alkoholista a hátára fordult. A mennyezetet bámulta, s közben az emberi nem történelmén merengett és tudta, hogy mellette fekszik õ: magassága egy méter hatvannyolc, szíve hangosan dobog, mert hét liter vért pumpál ereibe,a csuklóján meg kék erek lüktetnek.
— Édesem – suttogta a leány félálomban. – Egyetlenem. Te vagy az én kicsikém, te erõs, te bátor. Igyunk még egy kis vodkát, jó?
Ekkor az alkoholista végre elszánta magát. Arcára csendes ragyogás ült ki. Kezébe vette a leányt, kinek duzzadt ajka nedvesen csillogott, haja arcára omlott.
S kezébe vette a leányt, s kilépett az ötödik emeleti erkélyre, egyre az alant elterülõ várost nézve.
S figyelmesen szemügyre vette az alant elterülõ várost. A leány gyengéden átölelte nyakát. Akkor áthajolt a korláton és elengedte a leányt, Az nem sikoltott. Tompa puffanás hallatszott. Az aszfalton sötét folt terjedt szét. Az alkoholista az erkélyen állt.
S az erkölcsök mélyrepülésének ezt a rendezetlen képét dermedten szemlélték az árnyas jegenye alatt dominózók. Valamennyien a kombájngyár munkásai voltak, s dermedtségükben nem tudták mire vélni a történteket. Az alkoholista az erkélyen állt.
— Hé, te, hᒠmit szorcsizol itten?! – kiáltott fel az egyik donimójátékos.
Az alkoholista ügyet sem vetett rá.
— Várj csak. Ne kapkodj. Nyugi, mindjárt – dünnyögte, azzal õ is levetette magát az erkélyrõl. Röptében megismerte a világ összes bölcsességét. Csakhogy az emberek, kik megismerik a világ bölcsességét, azt már senkivel meg nem oszthatják többé.
Nem volt rajtuk egyetlen ruhadarab sem. A dominójátékosok a testeket letakarták a házból elõkerült lepedõkkel, s várták a hatóság és az egészségügy képviselõit, a látványra éhes tömeget durva szitkokkal oszlatva szét.

*  *  *

Kedveseim! Jótét lelkek! Honfitársaim! Az itt megénekelt öt vodkadal példáján világosan láthatjátok, mily nagyon sanyarú azok sorsa, kik a vodka tengerében fuldokolnak.
Ám annak sem lehet vidám dolga, aki ezt a szesztérséget hófehér hajón szeli át. Áll a taton a frakkos faszkalap, hallgatja, hogyan játsza a szalonzenekar a „Szláv leány búcsúját”, az étteremben meg vörös kaviárt szolgálnak fel.
Biztos, hogy az ilyen ember roppantmód szégyellhetné magát! Nagyon is van mit szégyellnie, ha egyszer nem küzd a vodka tengerével, hogy száradna ki egyszer s mindenkorra!  Nagyon is lenne min szégyenkeznie!
Csakhogy õ egyáltalán nem restell semmit. Mi több, nyilván millióegy kifogása lesz ellenem, amiért megfogalmaztam a fent megénekelt öt vodkadalt.
Már hogyne költöttem volna öt vodkadalt, amikor fülemig hatol a felbomló családok jajveszékelése, s magam elõtt látom a rémülettõl eltorzult arcú gyerekeket.
Mindenhol csak a pokol. És mindenhol az az átok vodka, és megint a vodka!
Köd! Kórság! Homály! Érzem, hamarosan itt az õsz. Kinézek reggel az ablakon, s látni fogom, amint a dértõl ezüstösen csillogó síneken egy alkoholista halad — ismeretlen irányban.

Holka László fordítása


e-mail: metamor@freemail.hu

http://www.c3.hu/scripta/atvaltozasok


C3 Alapítvány   c3.hu/scripta/